1. Kárpátaljai kutatások
Absztrakt:
A magyar közösség a 19. században alakította ki a nemzeti fejlődéshez szükséges gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális eszközrendszerét, melyek segítségével teremtette meg a nemzet tudatát. A magyar nemzettudat a kultúra alapú nemzeti koncepció köré szerveződött, mely a nemzeti nyelv, a történeti hagyományok és a kultúra eszközével tudta hatékonyan leírni a Kárpát-medence magyarságának jellemzőit. A 20. században a magyar nemzeti kisebbségek kényszerű elkülönültsége miatt kialakultak azok a regionális jelenségek, melyeket Kárpátalján is kimutattak a kutatások. Tanulmányunkban a kárpátaljai Rákóczi-kultusz elemeit vizsgáljuk meg a magyar nemzeti identitás szempontjából. A munka célja bemutatni a kuruc világ hagyományait, illetve kulturális örökség jellemzőit a történeti leíró módszerek segítségével. Munkánkban a kultusz meghatározó elemeire helyeztük a hangsúlyt: a néphagyományok értékképző szerepére, valamint a tradíció kiépülésének állomásaira. A szöveg széles forrásanyagra épült, melyek közül ki kell emelnünk a 18. században keletkezett naplókat és emlékiratokat, valamint a kárpátaljai magyar történeti munkákat, illetve a 19-20. században megindult ruszin kutatások klasszikus monográfiáit.
Abstract: 19th-century Hungary was marked by economic, social, political, and cultural changes which were essential for the emergence of national consciousness. A shared sense of Hungarian identity was organised around the concept of national culture that was able to effectively depict the characteristics of the Hungarians in the Carpathian Basin through national language, historical traditions, and cultural patterns. The forced separation of Hungarian national minorities in the 20th century led to the formation of phenomena that research has also identified and described in the Transcarpathian region. This study examines elements of the Rákóczi cult in Transcarpathia with regards to Hungarian national identity. The aim is to present the traditions of the so-called „Kuruc world” and the characteristics of cultural heritage using descriptive historical methods. The focus falls on certain defining elements of the cult, namely, the role of folk traditions in value formation and the stages of its development. The study draws on a wide range of sources including 18th-century diaries and memoirs, Hungarian historical works written in Transcarpathia, and authoritative monographs of Ruthenian studies which began in the 19th and 20th century.
Drabancz M. Róbert: II. Rákóczi Ferenc öröksége Kárpátalján
Bevezetés:
II. Rákóczi Ferenc egy olyan család sarja volt, amelyik meghatározó szerepet játszott a 17. századi magyar történelmében. A família szédületes karrierje együtt járt az anyagi gyarapodással, a fejedelem birtokainak nagysága 1,3 millió holdon terült el. A gazdag birtokok 27 vármegyét érintettek, de legnagyobb részük – majd 1 millió hold – összefüggő területen a történelmi Magyarország északkeleti területére összpontosult. A későbbi nagyságos fejedelem ilyen hatalmas vagyon birtokában gondtalanul élhette volna fényűző életét, azonban ezt nem engedte mély vallásossága, erkölcsös, felelősségteljes személyisége, illetve családi hagyományai. A főurak azon szűk csoportjához tartozott, aki úgy érezte, hogy kiváltságos helyzete kötelezettséggel jár együtt, amelyet egyaránt teljesítenie kell Istennel, a hazával és az ott élő emberekkel szemben. Ezekről a kötelezettségekről, amely gyakorta szembekerült az önérdekkel, Rákóczi maga is szól írásaiban. A szabadságharc kezdetén például ekként reagált a nép hívó szavára: „Be kell vallanom, az okosság minden szabálya ellenére vágtam neki; ifjúi hév lelkesített és hazaszeretet. Még visszafordulhattam volna s erre lett is volna bőven okom. De bátorított és lelkesített, hogy kiérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét. Kitartottam a magam elé tűzött cél mellett.”
Tanulmányomban a kárpátaljai Rákóczi-kultusz elemeit vizsgálom meg a magyar nemzeti identitás szempontjából. A munka célja bemutatni a Rákóczi-kultusz történeti kereteinek kiépülését, valamint a kultusznak nemzeti identitásra gyakorolt hatását értelmezni. A szövegben a jelenség meghatározó elemeire helyeztem a hangsúlyt: a tradíció kiépülésének állomásaira, illetve a kárpátaljai magyar közösség történeti tudatának jellemzőire. A tanulmány széles forrásanyagra épült, melyek közül ki kell emelnem a 18. században keletkezett naplókat és emlékiratokat, valamint a kárpátaljai magyar történeti munkákat, illetve a 20. században megindult ruszin kutatások klasszikus monográfiáit. Másrészt a nemzeti identitás és a kultusz kapcsolatrendszerét vizsgáló rész a kárpátaljai magyar kulturális szakemberek körében végzett friss kérdőíves kutatás eredményét mutatja be.
Megjelent: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2021/1. szám, 11-22.
2. Vidéki rendszerváltók
Harminc évvel ezelőtt, 1990-ben a tavaszi országgyűlési és az őszi helyhatósági választások alkotmányjogi és politikai értelemben egyaránt legitimmé tették a demokratikus ellenzéki erők rendszerváltó törekvéseit. A rendszerváltás folyamatáról, valamint az állampárti rezsimmel szembenálló, a többpárti, demokratikus politikai rendszer megteremtésében kulcsszerepet játszó, országos ismertségre szert tett személyekről viszonylag sok tudományos publikáció, illetve médiatartalom született, azonban a vidéki Magyarország rendszerváltó hőseiről, az átalakulás folyamatának helyi társadalmi viszonyairól méltatlanul kevés tudományos-ismeretterjesztő munka készült. Célunk, hogy bemutassuk a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő, a nyolcvanas-kilencvenes években a megyei településeken a demokratikus átalakulásban meghatározó szerepet játszó egyéniségek életútját a rendszerváltás metszetében. Olyan portrék készítésére vállalkozunk, amelyek egyrészt forrásértékként szolgálnak majd lokális, történeti, társadalomtudományi kutatások és publikációk készítéséhez, másrészt a portrék ismeretterjesztő célú, dokumentarista műfajú online rádióműsorként szélesebb közönséghez jutnak el online platformokon. A tervezett portrésorozat hozzájárul a rendszerváltás folyamatának mélyebb megismeréséhez, a helyi társadalmak ezredfordulós történetének feltárásához, valamint a történelmi emlékezetőrzés közösségi identitásformáló, kohéziós szerepének erősítéséhez. A tervezett projekt aktualitását a kerek évforduló mellett az adja, hogy a rendszerváltás folyamatában fontos szerepet játszó személyek egyre nagyobb része tartozik az időskorúak közé, az ő emlékezetük felidézése és dokumentálása a pótolhatatlanság miatt is egyre sürgetőbb kötelessége az utókornak.
A portrésorozat készítése Szabolcs-Szatmár Bereg megyében élő, a demokratikus politikai-társadalmi rendszer kiépítésében fontos szerepet játszó emberről, akik a megyében, illetve egy-egy településen meghatározói voltak a helyi közösségekben a politikai rendszerváltás akaratát legitimáló társadalmi konszenzus megteremtésének, a békés átmenet biztosításának. Minden adás egy-egy személy élettörténetét mutatja be a nyolcvanas- kilencvenes évek időmetszetében; az egyéni életút állomásain keresztül kirajzolódik a helyi demokratikus ellenzék megszerveződésének folyamata, a rendszerváltás lokális eseménytörténete. A portrék elsődlegesen ismeretterjesztő célú műsorként készülnek, több korosztályt és célcsoportot szólítanak meg, azonban az előkésztés és a megvalósítás módszeréből adóan történeti forrásdokumentumként is szolgálnak.
-Drabancz M. Róbert- Vitál Attila: Vidéki rendszerváltók I.: Az államszocialista rendszer vidéki sajtónyilvánossága. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2022/1. szám 81-87. oldal
– Drabancz M. Róbert- Vitál Attila: Vidéki rendszerváltók II.: „Számunkra a győzelem a bejutást jelentette…” beszélgetés Seszták Oszkárral, a Fidesz nyíregyházi alapszervezetének alapító tagjával, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnökével.
Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2022/2. szám 39-51. oldal
3. 1956 öröksége Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében
Az 1956-os magyar forradalom vízválasztó az ország 20. századi történelmében. A forradalmi események a nemzet tagjait reálisabb önszemléletre, valamint arra tanították meg, hogy a függetlenségi harcukban csak önmagukra számíthatnak. Ebben az értelemben az 1956-os forradalom nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz és az 1848-49-es forradalmi eseményekhez hasonlóan példát mutatott az elkövetkező generációk számára. 1956 kollektív emlékezetéről elmondhatjuk, hogy a forradalom a Kádár-kori Magyarországon a kommunikatív emlékezetben létezett, míg a hivatalosan, intézményesült formában fenntartott közösségi tudás egy ettől eltérő narratívat mutatott fel. 1956 elhallgatott múltja gyakorlatilag kívül állt a hivatalos ideológia által hirdetett hagyományon, mert a Kádár-rendszer emlékezete a szocializmust hirdette a szocialista ünnepekkel, míg 1956-ot, mint a megtévesztett csőcselek megmozdulását mutatta be. Azonban egy ezzel párhuzamosan létező kommunikatív emlékezet megőrizte 1956 szóbeli hagyományát. Ez a szóbeli hagyományban öröklődő narratíva 1956-ról, a rendszerváltásig nem intézményesült, nem vált belőle „kulturális emlékezet”, rítusokkal és szimbolikával fenntartott hagyomány. 1989-90-ben felszabadult a korábban a hivatalos nyilvánosságból kiszorított kommunikatív emlékezet a forradalomról, és elkezdődött egy folyamat, amelynek lényege az volt, hogy a forradalom emlékezete a hivatalos kulturális emlékezet részévé vált, ezáltal beépült a nemzeti közösség identitásába, illetve az új magyar állam meghatározó mítoszává alakult. Ezt szolgáltak az 1989 utáni megemlékezések állami, helyi, sőt iskolai szinten is, a tantervbe illesztett 1956-rol szóló anyagok az oktatásban, valamint egy olyan általános diskurzus is, amely a forradalom értelmezését tűzte ki céljául. Az új magyar állam hivatalos narratívája szerint 1956 annak a szabadságharcos hagyománynak a részét képezte, amelybe beletartozott a Rákóczi-szabadságharc, valamint az 1848-as forradalom is.
Kutatásunk célja az, hogy egy tanulmányokban foglaljuk össze Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 1956-os eseményeit, valamint forradalmi események gazdasági, társadalmi, politikai, valamint kulturális vetületeit. Fontos szempont munkánkban a történelmi események értelmezése mellett az 1956-os örökség szerepének tisztázása a nemzeti emlékezet szempontjából is. Megvizsgáljuk a forradalom hatását a rendszerváltó nemzedékekre, illetve bemutatjuk a társadalmi reprezentáció megyei formáit. Szándékunk az, hogy a történettudomány eszköztárát felhasználva értelmezzük a forradalmi események megyei kiinduló pontjait, illetve feltárjuk az események mozgatóerőit.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc Szabolcs-Szatmár-Bereg megyével kapcsolatos könyvtári dokumentumai levéltárunkban.
Forradalom és szabadságharc a kelet kapujában.
Dr. Holmár Zoltán: Az 1956-os forradalom Nyíregyházán.
Reszler Gábor: Megrekedve – Szabolcs-Szatmár megye néhány gazdasági és társadalmi jellemzője1944 és 1956 között.
1956 örökségének továbbélése a rendszerváltás után.
Az 1956-os forradalom résztvevőinek sorsa Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.
Az 1956-os forradalom résztvevőinek sorsa.
Néző István: „…ötvenhat izzó ősze volt…”: Kisvárda a forradalom és szabadságharc idején.
4.Rendszerváltás után. Társadalmi folyamatok és kulturális változások Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az 1990-es években
A rendszerváltással egyidejűleg átalakult az ország gazdasági, társadalmi, kulturális orientációja, melynek következményeként Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye elvesztette korábbi geopolitikai helyzetét. Ennek következtében a térség leszakadása felgyorsult Magyarország nyugati régióihoz képest. Mégis azt kell mondanunk, hogy a vármegye gazdasági lehetőségeinek egyik legfontosabb tényezője a földrajzi helyzete, hiszen a három országgal határos terület jó adottságokat jelenthet a határmenti kapcsolatok fejlesztésében. A kutatásunk célja az, hogy az átmenet évtizedének gazdasági és kulturális változásait feltárjuk és dokumentáljuk.
A kutatás tematikus egységei: privatizáció hatása a vármegye gazdasági és társadalmi folyamataira, földprivatizáció kérdései, jövedelemszerzési és túlélési stratégiák az átmenet évtizedében, a közszolgáltatások színvonala, a kultúra változásai a posztszocialista évtizedben, politikai erőviszonyok és pártok, a határmenti együttműködések lehetőségei.
Interjúk:
Fónai Mihály
Hajzer László
Helmeczy László
Iványi Tamás
Kényszervállalkozók, ügyeskedők, nagypályások. A KGST piac világa
Seszták Oszkár
5. Drabancz Mihály Róbert – Vitál Attila: Népművelők a rendszerváltásban
Portréinterjúk narratív elemzése
Absztrakt:
Tanulmányunkban a vidéki Magyarországon élő népművelők rendszerváltásban betöltött szerepét vizsgáljuk narratív interjúk elemzésével. A nyolcvanas évek végén megváltozott a népművelői szakma szerepfelfogása, illetve átalakultak a szakmaterülettel szemben támasztott társadalmi igények. A posztkommunista átmenet időszakában a közművelődési intézmények már nemcsak a hagyományos kultúraközvetítési funkciókat vállalták fel, hanem közösségfejlesztési és demokratikus közéleti szerepet is betöltöttek. Ebben a történelmi helyzetben a népművelők a kulturális-közösségi terek kapuőreivé váltak, és számarányukat meghaladóan vállaltak szerepet a demokratikus ellenzéki pártok rendszerátalakító tevékenységében. A tanulmány vizsgálja, hogy ezt a bevonódást milyen személyes tényezők, szocializációs hatások támogatták, illetve milyen pályaszocializációs hatások formálták a közélet alakítására irányuló belső igényt. Az interjúalanyok politikai preferenciáinak és közéleti részvételének elemzése során a közéleti szerepvállalás szervezeti hátterére is fókuszálunk a népművelő ellenzéki aktivisták pártválasztását meghatározó tényezők vizsgálatával.
Abstract:
In our study, we examine the role of farmers living in rural Hungary in the regime change by analysing narrative interviews. At the end of the 1980s, the role perception of the profession of popular educators changed and the social demands on the profession changed. In the period of post-communist transition, public educational institutions have not only taken on the traditional functions of cultural dissemination, but have also played a role in community development and democratic public life. In this historical context, the popular educators became the gatekeepers of the cultural-community spaces, and played an outsized role in the regime-changing activities of the democratic opposition parties. The study examines what personal factors and socialisation influences supported this involvement, and what career socialisation influences shaped the internal need to shape public life. In analysing the political preferences and public participation of the interviewees, we also focus on the organisational background of public participation by examining the factors that determine the party choice of the popular educator opposition activists.
A rendszerváltás folyamatát katalizáló demokratikus ellenzék vezetői személyiségeinek, elsősorban a fővárosi akadémiai értelmiségi körből rekrutálódó elitnek a közéleti szerepvállalását, a többpárti demokrácia megteremtésében betöltött szerepét számos tudományos kutatás vizsgálta, azonban a vidéki Magyarországon létrejött alternatív politikai mozgalmak, önszerveződések kulcsszereplőinek életútjáról, motivációiról, erőfeszítéseiről méltatlanul kevés tudományos és ismeretterjesztő munka látott napvilágot. Korábbi adatgyűjtéseink során, mely Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településeken a demokratikus átalakulásban meghatározó szerepet játszó egyéniségek életútját vizsgálta (Vitál–Drabancz 2022; 2023), felfigyeltünk arra a tényre, hogy a vidéken megszerveződött ellenzéki pártok alapszervezeteiben, megyei választmányaiban, illetve országgyűlési és önkormányzati képviselőjelöltséget vállaló aktivisták körében nem pusztán a humán értelmiség (újságíró, tanár, lelkész) volt felülreprezentálva, hanem a közművelődés, kultúraközvetítés területén tevékenykedő szakemberek, illetve erre a pályára készülő főiskolai hallgatók köreiből különösen nagy számossággal vettek részt a demokratikus ellenzék mozgalmaiban a vidéki Magyarországon. Ugyan fenntartjuk az optikai torzítás elméleti lehetőségét, ugyanakkor az történelmi evidencia, hogy a kis- és középvárosokban, megyeszékhelyeken a művelődési házak rendezvényei, könyvtárak író-olvasó találkozói, ismeretterjesztő foglalkozások biztosították a helyi diskurzust a pártállam lebontásával kapcsolatos igények megfogalmazásának, a demokratikus átalakulás módjára vonatkozó elképzelések, nézetek ütköztetésének. Ezek a kulturális terek biztosították a későbbiekben, a nyolcvanas évek végén létrejött ellenzéki pártok működésének alapvető infrastrukturális feltételeit, a szabad választásokra való felkészülést. Hipotézisünk szerint ezekben a folyamatokban katalizátor szerepe volt a népművelőknek[1], akik már a hetvenes évek második felétől egyre eredményesebb módon tágították a szocialista kultúrpolitika határait, segítették a hivatalos ideológiai doktrínával, ízléskultúrával dacoló öntevékeny körök működését.
A tanulmányunk narratív interjú elemzésével tárja fel a rendszerváltásban aktív szerepet vállaló népművelők involváltságának okait, politikai szervező tevékenységét, továbbá a népművelő képzések hatását a kultúrmunkások közéleti szerepvállalására a nyolcvanas évek időmetszetében. Az adatgyűjtésünk narratív interjúkra épült. A leíró jellegű kutatásunkban elméleti alapsokaságának tekintettük az 1980-as évek második felében a demokratikus ellenzéki mozgalomban, illetve a posztszocialista átmenet időszakában közéleti szerepet vállaló, az 1980-1991 közötti időszakban a magyarországi kulturális-közművelődési intézményekben szakdolgozói vagy szerződéses státusban, alkalmazotti vagy kis-, illetve középvezetői beosztásban foglalkoztatott szakdolgozókat, illetve az 1985-1990 közötti időszakban bármely magyarországi felsőoktatási intézményben népművelő szakon tanulmányokat folytatókat. Az interjúalanyok kiválasztása a társadalomtudományi kvalitatív kutatásokban gyakran alkalmazott hólabda módszertan (snowball sampling) alkalmazásával történt. Az elkészült interjúk statisztikailag ugyan nem reprezentálja az alapsokaságot, ugyanakkor a narrációk elemzése fontos kiindulópont lehet a népművelők rendszerváltásban betöltött szerepének megismerésében.
Ebben a tanulmányban négy dimenzióban elemezzük az interjúalanyok narratíváit. A népművelők politikai szerepvállalását motiváló tényezők számba vétele kapcsán a vizsgálatunk fókuszpontja, hogy a népművelőknek az ellenzéki pártok, szervezetek tevékenységében való részvételtét milyen módon határozta meg a pártállami rendszerhez való viszonyulásuk, a bevonódásukat milyen személyes tényezők, szocializációs hatások támogatták. A narratívák elemzése során megkíséreljük szétszálazni azt a relációt, hogy a közéleti érdeklődés terelte –e a népművelői pályára az egyént, vagy a népművelő képzés pályaszocializációs hatása formálta a közélet alakítására irányuló belső igényt, A rendszerváltás időszakában az interjúalanyok politikai preferenciáinak és közéleti részvételének elemzése során elsősorban a közéleti szerepvállalás szervezeti hátterére fókuszálunk: az ellenzéki aktivisták választottak e- pártot a cselekvésük színteréhez, vagy a megszerveződő ellenzéki pártok választották ki a személyközi kapcsolati hálózataikon keresztül a lokális térben befolyással bíró helyi politikusaikat, illetve ezek a preferenciák mennyiben tekinthetők ideológailag konzisztensnek?
Szociokulturális háttér, identitás
Az 1980-as években Vercseg és Földiák által irányított, a népművelők körében folytatott kvalitatív kutatás az egyéni élettörténeteken, a családi szocializációs mintákon keresztül tárta fel a szakma gyakorlóinak hivatásképét. A vizsgálat sajátossága volt, hogy elsősorban a nagyközségek közművelődési intézményeinek főállású szakdolgozóira fókuszált. A kutatás egyik következtetése, hogy a zömében első generációs értelmiséginek tekinthető közművelődési dolgozók családi és szakmai szocializációja meglehetősen szürke volt, a népművelők életéből, szakmai identitásából hiányzott az értékadó minta, a pályára kerülésük kevésbé tudatos döntésnek tudható be. A másik fontos megállapítás az volt, hogy nélkülözik a nagyobb fokú szuverenitást, viselkedésük, értékrendjük inkább konformista, adaptív jellegű (Vercseg 1988). Kleisz Teréz dolgozatában négy, a népművelők körében 1970-1990 között végeztt kutatás összevetése során arra a következtetésre jutott, hogy a szakmaterület képviselői nagyfokú intergenerációs mobilitási életútjából fakadóan töredékesebben szocializálódtak kritikai értelmiségivé, a passzív, alkalmazkodó életstratégia erőteljesen ható mintázat (Kleisz 2005).
Adódik a kérdés, hogy a nyolcvanas évek második felében, az ugyan meggyengülő, de mégiscsak regnáló pártállam időszakában a demokratikus ellenzéki mozgalmakba bekapcsolódó, ezáltal egzisztenciális kockázatot vállaló, politikai értelemben nonkonform habitusú népművelők életútjában, szociokulturális hátterében milyen tényezők hatása mutatható ki, amely támogatja a közéleti szerepvállalásukat, a fennálló normatív renddel való tudatos szembenállásukat? Az általunk készített életútinterjúkan két fontosabb tényező rajzolódik ki: a rendszerváltás folyamatába bekapcsolódó vidéki népművelők családjának aktív hívő létformája, vallásfelekezeti kötődése, illetve a származási család pártállami rendszerbe való beágyazottságának alacsony szintje, sőt a kommunista diktatúrával szembenálló családtörténet. Ez a két mozgatórugó egyes életutakban összekapcsolódik, erőteljes szocializációs élménnyé válik.
A fennálló renddel szembeni ellenálló attitűd természetes része volt a családi életünknek. Édesapám lelkész volt, az egyházügyi kérdések mellett nagyon érdeklődött a közügyek, közpolitika iránt is, és ez az aktivitás nem nyerte el sem a hatalomgyakorlók, sem a metodista egyházvezetők tetszését. Csak egy apróság: a lelkészeknek rendszeresen tartottak politikai továbbképzést, ezt hazafias népfronti ülésnek hívták a hatvanas, és szerintem a hetvenes években is. Ezeken a találkozókon az előadásokhoz hozzá lehetett szólni, és természetesen az édesapám sokszor fel is szólalt, amit többnyire valamilyen retorzió követett. Előfordult, hogy több évre bevonták a jogosítványát, és akkor kerékpárral járt, vagy a hívei fuvarozták. Lelkészcsaládban éltünk, a sokgyermekes, hívő kisközösségnek van egy sajátos belső klímája. Volt egyfajta szigorúság, elvárás velünk szemben, hogy példamutató életet éljünk, még akkor is, hogy ha ezt esetleg nem éreztük a sajátunkénak. Ugyanakkor belülről megélve nagyon jó volt felnőni ebben a miliőben. (…) Édesapám felfüggesztett börtönbüntetést kapott, és közel hét évig gyakorlatilag illegalitásban működött. Elbocsájtották az állásából, amit ő nem fogadott el; a gyülekezete kitartott mellette. Ma már nem könnyű elképzelni, hogy még személyi igazolványa sem volt abban az időben. Az autójáról levették a rendszámot, hogy ne tudjon vele közlekedni. Ilyen zaklatások közepette zajlott az életünk. Végül is 1981-ig tartott ez az állapot. Én úgy emlékszem vissza ezekre az időkre, hogy állandó feszültségben éltünk, de ehhez is hozzá lehetett szokni. (…) ugyanakkor ez a helyzet nem jelentett teljes kívülállóságot. A Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja nem voltam soha, de úttörő például igen. Kérdeztem is egyszer anyámtól, hogy ha a KISZ-tagság nem fért bele a család értékrendjébe, akkor miért lehettem az általános iskolában kisdobos és úttörő? Erre a kérdésre azt a választ kaptam, hogy kisgyermek korunkban, amennyire csak lehetett, igyekeztek megóvni bennünket a konfliktusos helyzetektől. Ennek ellenére én abban a létállapotban szocializálódtam, hogy a családunk a fennálló renddel mindig is szembe helyezkedett, ráadásul a lelkészgyerek státus, és kisegyházi hovatartozás még egy további stigma volt. Igazából a történelmi egyházak sem lelkesednek a kisebb felekezetekért, már amennyiben létezik egyáltalán olyan kategória, hogy történelmi egyház.
Édesapám református lelkész volt Tamásváralján, egy kis faluban, amely Szatmárnémetitől észak-keletre található, nem messze Halmi községtől. A Felvidék visszacsatolását követően Románia egyre ingerültebben kezelte a magyar kérdést, és 1939 októberében a rendőrség letartóztatta apámat, mintegy ezer, politikailag megbízhatatlannak tartott magyarral együtt. Kolozsváron a katonai börtönben tartották fogva őt, majd két és fél hónapos előzetes letartóztatás után, 1939. december 21-én 35 másik társával együtt kitoloncolták Romániából. (…) A középiskola akkori légköre egyáltalán nem volt nyomasztó. Emlékszem, hogy történelemtanárunk és az iskolaigazgató a feleségével rendszeresen a Szent Anna templomba jártak misére. Az első osztályfőnököm is hívő ember volt, és én úgy éreztem, hogy a tanárok többsége vallásos világnézettel bírt. Nem erőltették ránk azokat a nézeteket, amivel maguk sem tudtak azonosulni, annak ellenére, hogy ez egy ipari iskola volt. 1956 után alakult meg a Kommunista Ifjúsági Szövetség, és teljes egyetértésben a mi osztályunk úgy döntött, hogy nem lépünk be a KISZ-be. Igen ám, de amikor közeledett az egyetemi felvételi, akkor egy-két diáknak kötelezően ajánlott volt a tagság, mondván, hogy egyébként semmi esélyük nem lesz a továbbtanulásra.
Egy kisfaluban születtem, édesapám evangélikus lelkészként szolgált. A korai szocializmus szegény Magyarországán egy nagycsaládban nőttem fel. Én elősorban az édesapám életén, hivatásán keresztül ismertem meg a létező szocializmus működési mechanizmusát. Az acéli kategóriákkal szólva az egyház a tiltott és a tűrt határán működő intézmény volt, így az egyes lelkészek is. Édesapám is a megfigyelt személyek közé tartozott, aki soha nem tett hűségesküt a kommunista hatalomnak, pedig világossá tették számára, hogyha feljebb szeretne lépni, akkor meg kell jelentetnie egy-két olyan írást a sajtóban, amiben kifejezi a szocializmus iránti lojalitását. Édesapám meg azt mondta, hogy ő az egyház urához kötötte az életét, az iránta való hűségét bármikor, bárhol megvallja, viszont a mandátuma nem a politikai rezsim támogatására szól. Így aztán egész életében a falusi lekész pozíciójában ragadt.
Abban az időben a szocializmus rendszere már fellazulóban volt, ha valaki templomba járt, annak nem volt különösebb kockázata, senki nem csinált belőle ügyet, kivéve, ha ezt demonstratív céllal tette. Az enyhülés időszakában is lehetett érezni a láthatatlan, felemelt ujjat, hogy eddig, és ne tovább. Mindenki tisztában volt a kimondatlan elvárásokkal és a tilalmakkal is. Nem volt illendő a pedagógusoknak templomba járniuk, annak ellenére sem, hogy ebben az időszakban már többnyire nem kellett retorziótól tartania egy tanárembernek, ha istentiszteleten vett részt, különösen egy kistelepülésen. A nem totalitárius diktatúra jellemzője a láthatatlan korlát: számos viselkedési norma nincs megfogalmazva, nincs jogszabályban rögzítve, de érzi az ember, hogy mi az, ami beleillik a hatalom elképzeléseibe, és mi az, ami nem. Az íratlan szabályokkal az emberek tisztában voltak, akarva vagy akaratlanul, tudták, hogy milyen magatartási normáknak kell megfelelniük. A játékszabályokat az én családom is betartotta, annak ellenére, hogy mi egészen más világnézet alapján szocializálódtunk. Az egyik nagyapám rendőrként szolgált a Horthy-korszakban, a másik nagyapám gazdálkodó kulák volt. Mi másfajta értékrend mellett nőttünk fel, és ahogy ráeszméltünk a világra, az előírt keretek egyre inkább szűknek bizonyultak számunkra.
Tomka Miklós értelmezésében a szocialista rendszerben a társadalmi igényekhez való alkalmazkodással szemben a pártállami vezetés és a társadalom kettős szembenállása volt meghatározó. Ebben a helyzetben a vallás kiemelt szerepet játszott a hagyományok megőrzésében, a közösségek összetartásában, valamint az emberek teljes kontrolljával szembeni ellenállásban. Miközben a modernizációs folyamatok Kelet-Közép-Európában is gyengítették a vallás pozícióját, a politikai megosztottság viszont inkább erősítette azt. Bár a pártállam üldözte a vallást, a vallás és az egyház a hagyományok védelmezőjeként és az ellenzék kifejeződéseként új erőre kapott, amely Nyugat-Európában nem létezett. Tomka felveti, hogy érdemes vizsgálni azt a problémát, hogy az egyházak teológiai és társadalmi konzervativizmusa milyen mértékben tekinthető üldözött helyzetnek, és az „üldözéssel szemben görcsbe merevedetten védekező magatartás” következményének. (Tomka 2009).
A pártállammal szembenálló, a hivatalos ideológiai doktrínákat megkérdőjelező attitűd szocializációs hatása az interjúalanyok esetében markáns szerepet játszott a passzív kritikai diszpozíciótól a nyolcvanas évek második felében egyre manifesztáltabbá váló ellenzékiségi szerep felvállalásában. Ez a beállítódás figyelhető meg azoknak az első generációs értelmiségivé váló népművelőknek az esetében is, akik nem lelkész családból származnak, viszont a hetvenes-nyolcvanas években egyházi fenntartású középiskolában folytatták tanulmányaikat. 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatását követően megállapodást kötött a katolikus egyház az államhatalommal, mely alapján négy szerzetesrend nyolc középiskolában folytathatta a négyosztályos katolikus gimnáziumi képzését. Ezt az alkut erősítette meg a Vatikán és a Magyar Állam között 1964-ben kötött egyezmény, ami a katolikus iskolák helyzetén nem változtatott, a status quot megszilárdította. Az egyházi iskolák az állam által megszabott működési elvek szerint folytathattak oktató-nevelő munkát, és tanáraik azt követően taníthattak – állami tantervet követve és állami tankönyvet használva –, hogy letették az esküt a Magyar Népköztársaságra és az alkotmányára. Az egyezmény alapján a katolikus iskolák azoknak a szülőknek a gyermekeit vehették fel, akik nem nyertek felvételt állami iskolába, vagy akik onnan szabadon léptek át egyházi gimnáziumba (Csejoszki 2012). A pártállam által kiépített „második oktatási rendszer” a 19. század egyházi népoktatásához hasonlóan funkcionált, ami kiegészítette az állami népoktatást legalábbis gimnáziumi oktatás szintjén (Kozma 2005). A korszak felekezeti gimnáziumai mintaiskolákká fejlődtek és igen nagy presztízzsel bírtak, annak ellenére hogy működésük feltételei rendkívül hátrányosak voltak az állami iskolákéhoz képest (Balogh 2008). Az 1627-től folyamatosan működő Győri Bencés Gimnázium (mai nevén Czuczor Gergely Bencés Gimnázium) bentlakásos képzésében két interjúalanyunk is részt vett. Az intézmény szellemisége, a tudós bencés szerzetesek világképe meghatározó élményként szolgált és megalapozta a közélet iránti érdeklődés, a közügyek alakításának igényét.
Az iskolaválasztást leginkább édesanyámnak, illetve a falunk papjának köszönhetem. Nem vagyok biztos abban, hogy kiskamaszként tényleg ezt akartam, illetve nem tudtam, hogy mire vállalkozok, de a szüleim küldtek, és engedelmes fiú voltam. Falusi gyerekként beleugrottam az ismeretlenbe. Nagy kulturális sokk volt, de nagyon jól éreztem magam. Az első év nehéz volt, de a második évet már kifejezetten élveztem a Győri Bencés Gimnáziumban, és nagyon sokat köszönhetek az ottani tanáraimnak, a közegnek, a hétvégi kirándulásoknak, a Bakonynak, a városnak, tanáraimnak, akik kinyitották a szememet a világra. A pártállam felügyelete alatt ugyan, de nagyon inspiráló szellemi közegben élhettünk, olyan irodalmakkal ismerkedhettünk meg, olyan beszélgetésekben vehettünk részt, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy foglalkozhassunk a nemzeti kérdésekkel, a nemzeti öntudattal. Megemlítenék egy tanáromat, Jáki Teodóz atyát, aki minden nyarát a moldvai csángók között töltötte és diaképekkel színesített élménybeszámolót tartott Székelyföldről, a magyarság égető problémáiról. (…) Szóval a bencés iskolai közösség egy másfajta, sajátos világot teremtett számomra akkoriban, amiről azt gondolom, hogy a későbbi szerepvállalásomat is megalapozta.
Sokszor gondolják azt, hogy egy egyházi iskola, különösen egy katolikus gimnázium egynyomtávos szellemiséget és lelkiséget sulykoló intézmény. Én meg pont azt tapasztaltam meg, hogy a bencés gimnázium sokértű szellemi inspirációt adó közeg volt, amelynek az áldását, meg a hatását mind a mai napig érzem magamon. A formális, az egy-egy felekezethez kötődő vallásosság jelentősége visszaszorult a szocializmusban, így a gimnáziumban már nem tekintettek eretneknek. Én voltam az egyetlen evangélikus az iskolában és teljes mértékben elfogadták az én vallási másságomat. Az, hogy én evangélikusként bekerültem egy katolikus közösségbe, nem teremtett vallásháborús helyzetet, ellenben megtapasztalhattam, hogy mennyire fontos dolog az életben, hogy aki kisebbségben van, ahhoz milyen módon kell viszonyulni. (…) A bencés atyáktól három fontos dolgot tanulhattunk: a kereszténységet, az európaiságot és a magyarságot, és mindezt természetes ötvözetben és elképesztő minőségben. De más élményeket is adott a gimnázium, pezsgő kulturális életet teremtettek a bencés atyák. Iskolai koncertet adott nálunk a világhírű Tátrai Vonósnégyes vagy a huszadik század egyik legnagyobb zongoristája, Szvjatoszlav Richter. Iskolai bálokon az Illés, a Metró együttesek, a Tolcsvay Trió játszottak. Azokban az időkben a bencés bál volt Győr egyik legnagyobb társasági eseménye, elsősorban azért, mert ott mindig élő zenekar játszott.
1981 nyarán másodéves gimnazistaként, iskolánk szervezésében osztálytársaimmal Krakkóban tölthettünk néhány hetet, közreműködtünk a magyar-lengyel barátságnak szentelt templom építésében. A város főterén mondott beszédet egy nagygyűlésen Lech Walesa, a pártállam ellenzékeként fellépő Szolidaritás mozgalom vezetője. Én olyan tömeget még nem láttam, mint amivel ott találkozhattam. Igyekeztünk kihámozni, hogy mi is történik akkor Lengyelországban. Hoztunk haza magunkkal ellenzéki kiadványokat, és egy szolidaritási jelvényt is nagy bátran átcsempésztem a határon. Igaz, hogy a magyar határ átlépése előtti utolsó pillanatban félelmünkben az újságokat kidobtuk a vonatablakon, de a jelvényt elhoztam magammal, és évtizedekig őrizgettem.
Az 1980-as évek második felében az ellenzéki csoportok, köztük a demokratikus ellenzék ideológiai és hálózatosodási szempontból is újszerű módon szerveződtek. Ez a folyamat három fontos tényezőn alapult: új értékrendek és identitások megfogalmazásával, amelyek a Kádár-rendszer politikai dominanciáját megkérdőjelezték; egy új politikai felfogás kialakításával, amely az alkotmányos jogok elsőbbségét hangsúlyozta a paternalizmussal szemben; végül, ezen új felfogás szervezeti megjelenésével, a szamizdat szerkesztőségekből létrejött ellenzéki lapok, és az alternatív civil önszerveződésekből[2] kinővő civil szervezetek formájában, amelyek demokratikus hálózatokká szerveződtek. (Csizmadia 2001). A nyolcvanas évek ellenzéki aktivizmusa viszonylag zárt szociális kapcsolati hálózatban működött, a SZETA mozgalom az önkénteseit az alapítók családi-baráti köréből toborozta, ugyanakkor a külső körbe tartozó segítőket a konspirációra épülő terepmunka és az alapítók szellemi kisugárzása a közélet alakításában való részvételre ösztökélte.
Nem éltem burokban, de nem állítanám, hogy politikus alkat voltam. Én az újságot a hátuljáról kezdtem olvasni, elsőként a sportrovatnál. Beültem a könyvtár olvasójába azért, hogy a Népsportot, és a Képes Sportot átolvassam. Nagy sportrajongó voltam. A politikai mozgolódásokról tudtam, de nem szippantott be nagyon. Volt ugyanakkor számos érdekes élményem. Gábor bátyám elég jó kapcsolatban volt a demokratikus ellenzék liberális köreivel, ami onnan eredt, hogy ők kezdettől szolidárisak voltak mindazokkal, akik valamilyen üldöztetést szenvedtek. Gábor évekig a bezárt imaterme előtt, az utcán tartotta az istentiszteleteket, és a demokratikus ellenzék néhány tagja eljárt szolidaritásból ezekre az alkalmakra. Ezek között ateisták is bőven voltak, illetve akadt közöttük több személy, például Eörsi István, Solt Ottilia, akikkel a testvérem egész hátralévő életükben vallási dialógust folytatott. A bátyám révén némi kapcsolatom nekem is volt a demokratikus ellenzékkel. Elősorban személyes élményekkel kötődtem ehhez a társasághoz. Ha jól emlékszem, 1981 nyarán a lengyel Szolidaritás mozgalom kirúgott aktivistáinak a gyerekei számára a magyar értelmiségiek magánkezdeményezésként nyaralást szerveztek a Balatonnál. Az előkészület komoly konspirációval folyt, hogy a hivatalos szervek ne szerezzenek tudomást az akcióról. Biztos vagyok benne, hogy tudtak róla. Magánautóval szállítottuk a lengyel gyerekeket a Balatonhoz, egy ilyen harminc gépkocsiból álló konvoj miért is ne lett volna feltűnő? A bátyám szólt, hogy van egy autó, amire nincs sofőr, segítenék -e? Természetesen szívesen vállaltam. Egy féllábú gyermekorvos Trabant Hycomat típusú autójával három lengyel gyereket szállítottam a Balatonra. Ehhez hasonló, egy fiatalnak kétségkívül izgalmas akciókban vettem részt. Amikor Rajk Júlia meghalt, vélhető volt, hogy a posta nem fogja a gyászjelentéseket kikézbesíteni, így ezt a fővárosi ellenzéki értelmiségi körök magánszervezésben oldották meg. Éppen Budapesten voltam, kaptam a bátyámtól egy Trabantot és egy térképet, valamint egy halom gyászjelentést, és nekiindultam a pesti éjszakának. Olyan emberek laktak a kijelölt címeken, akiket én tankönyvekből ismertem, például Illyés Gyulának kézbesítettem. Továbbá Nagy Bálintnak, az Ybl Miklós és Kossuth díjas építésznek, aki a nyolcvanas években kényszerűségből ácsként dolgozott. A jegyűrűre valót később nála kerestem meg segédmunka vállalásával. Ilyen személyes élményeim voltak, de akkor még nem szippantott be a politika.
Szakmai szocializáció
A családi és egyházközösségi érték- és normaközvetítő mechanizmusok mellett a szakma-szocializációs hatások is fontos motívumok a rendszerváltásban aktív szerepet vállaló vidéki népművelők életútjában. MSZMP művelődéspolitikájának 1958-as irányelvei a marxista-leninista világnézetre építve előtérbe helyezték a közművelődés területén a szakképzést, amely lehetőséget adott a népművelés önálló szakmává válására. A Kádár-korszakban, a konszolidáció idején, a népművelők már nem közvetlen propagandista feladatokat láttak el, hanem a műveltség terjesztésére helyezték a hangsúlyt, noha a marxista ideológia továbbra is jelen volt. Az 1970-es években a népművelés fogalmát fokozatosan a közművelődés váltotta fel, amely a kultúra fejlesztésére és közvetítésére helyezte a hangsúlyt. (Drabancz–Fónai 2005) A politikai modernizáció részeként a szakemberképzés is átalakult, és egyre inkább a magasabb képzettségű szakembereket részesítették előnyben. (T. Molnár 2016). A képzési programok mindig tükrözték az aktuális politikai ideológiát. Az 1970-es évektől az 1990-es évekig azonban kettős szerkezet alakult ki, ahol a hivatalos tantervi célok egyre inkább eltértek a valós oktatási gyakorlattól, amelyben az előadások a tényleges valóságról szóltak. Bár a képzési programok egyre inkább távolodtak az ideológiai tantárgyaktól, megjelent a kultúra pluralizmusának elismerése és a piaci szempontokat figyelembe vevő képzési struktúra kialakítása (T. Kiss 2000). A hetvenes évek végétől a vidéki tudományegyetemeken és tanárképző főiskolákon működő népművelési tanszékek képzéstörténetében jól megragadhatók ezek a tendenciák. A képzésben egyre meghatározóbb szerepet töltenek be a társadalomtudományi diszciplínák, melyek teret engedtek a kritikus gondolkodásnak, a társadalmi viszonyokról folyó szabadabb diskurzusoknak intézményes és intézményen kívüli keretekben egyaránt.
A tanárképző főiskolán a közélet iránt sokan érdeklődtek, és egyre több olyan rendezvényre került sor a főiskolán belül is, amelyeken meghívott mértékadó írók, költők, tudósok beszéltek a huszadik századi magyar társadalom nagy sorskérdéseiről. Csoóri Sándor előadására mai napig emlékszem, egy klubrendezvény keretében beszélt 1956-ról, az akkori ellenzéki mozgalmakról. Ez valamikor 1987 táján lehetett, még bőven a rendszerváltást megelőzően, de már annak az előszeleként. Aztán volt egy előadássorozat a főiskolán, ahol társadalomkritikus akadémiai értelmiségiekkel találkozhattunk, akikkel nagyon inspiráló beszélgetéseket folytattunk. Továbbá az egykori SZÁÉV vállalat munkásszállójának ebédlőjében működött egy nagyon érdekes klub, amit egy nyíregyházi jogász szervezett, ahol például Raffai Ernő történész adott elő Trianonról, a hivatalos állásponttól eltérő megközelítésben. Nagyon érdekes előadások voltak ezek, a világra nyitott fiatalok számára komoly szellemi inspirációt jelentettek, és mi a főiskoláról néhányan rendszeresen eljártunk ezekre az eseményekre. Így az sem véletlen, hogy később a népművelő szakon, az ottani csoporttársaimmal alakult meg a Fidesz nyíregyházi szervezete. Mi voltunk ilyen szempontból a legmozgékonyabbak a tanárképző főiskolán.
Eljutottak hozzám a szamizdat iratok, a Párizsi Magyar Füzetek, meg a Rajk Laciék és a Demszkyék által szerkesztett újság, a Beszélő. Ezek az illegalitásban terjesztett ellenzéki kiadványok már a főiskolán is hozzáférhetővé váltak. A szamizdat irodalom szellemi frissességet, egy egészen más hangot jelentett az akkori toposzokkal szemben. Teljesen más szempontrendszer szerint rendeződött el a világ ezekben a kiadványokban. Én próbáltam mindig nyitottan élni, figyelni a körülöttem lévő világ eseményeit. Édesapám is adott mintát, mert nálunk otthon hétköznap este nyolc óra szent idő volt, mert akkor kezdődött a BBC magyar adása, a világhíradó ment nyolctól fél kilencig. Egy ilyen közegből érkezve nyilván engem is érdekelt a közélet, a politika. A nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmait viszont nem ismertem, valójában tőlem ezek azért elég messze voltak, földrajzilag is, meg valójában kulturálisan is.
A nyolcvanas évek első fele már egy érdekes, ellentmondásos időszak volt. Miközben a tantárgyaink egy része a létező szocializmus ideológiájához kapcsolódó kurzusokból állt, mint a munkásmozgalom története, dialektikus és történelmi materializmus, politikai gazdaságtan, és elég vonalas tanáraink voltak ezekből a tárgyakból, de közben a tudományos szocializmus szemináriumot már olyan oktató vezette, aki teljesen más szellemben beszélgetett velünk. Érdekes volt érzékelni, hogy már nem olyan monolit ez a rendszer. Az egyetemeken a nyolcvanas évek elején már megjelent némi óvatos rendszerkritika, felsejlettek az értelmiségi szellemi autonómia előjelei. Először nem is értettem, hogy most provokál minket az előadó, vagy pedig tényleg lehet 1983-ban már kritikai szellemben is beszélgetni politikai kérdésekről.
A főiskolai csoporttársaimmal sokat politizáltunk, de alapvetően a KISZ-en kívül. A barátaim hozzám hasonló beállítottságúak voltak, az egyik csoporttársam például, akinek az édesapja református lelkész volt, úgy járt be az előadásokra, hogy a Biblia mindig a táskájában volt. Aztán egy másik csoporttársam hozzám hasonlóan később elvégezte a református teológián a hitoktatói képzést, egy barátom evangélikus teológia tanárként végzett. A csoporttársaim nagyon széles látókörű, művelt fiatalok voltak. Rendszeresen olvastuk a Tiszatáj című folyóiratot, amely már ellenzékibb hangvételű, kritikai írásokat is megjelentetett, továbbá az Élet és Irodalom hetilapot, ami mára egy baloldali kiadvány lett. De említhetném még a Valóság című társadalomtudományi folyóiratot, vagy a Magvető kiadó sorozatában megjelent írásokat, ezek mind hozzájárultak a társadalmi látásmódunk formálódásához. Szívesen emlékszem vissza az egyik filozófia tanárunkra, akivel a kötelező marxista olvasmányokon kívüli témákat is meg lehetett vitatni. Az órákon őszintén elmondhattuk a véleményünket arról, amivel nem értettünk egyet, és nem éreztük, hogy annak bármilyen következménye lenne. Voltak KISZ taggyűlések és rendezvények is, de ezekből mi legfeljebb a Főiskolai Hetek elnevezésű rendezvénysorozatot és a diszkóklubot látogattuk, ami alapvetően a szórakozásról szólt.
Először Egerbe jelentkeztem, sikertelenül. A szóbeli felvételi vizsgán megkérdezték, hogy tagja voltam -e a KISZ-nek. Nyilván nem voltam. Nem is jutottam be az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, így aztán egy miskolci cementgyárban helyezkedtem el diszpécserként. Nagyüzemi közegbe kerülve, a gyári munkásokkal való érintkezés nagyon érdekes és értékes tapasztalatszerzés időszaka volt számomra. Aztán másodjára a nyíregyházi tanárképzőre jelentkeztem, itt viszont úgy éreztem – legalább is utólag úgy emlékszem -, hogy előnyt jelentett az, hogy a bencés gimnáziumba jártam. Legalább is volt a felvételi bizottságban egy olyan tanár, aki számára ez komoly értékkel bírt, és itt nem kérdezte meg senki, hogy voltam -e KISZ-tag. Tehát úgy tűnik, hogy a nyíregyházi főiskola liberálisabb volt – már csak a Bessenyei név okán is -, mint a vietnámi kommunista vezérről elnevezett egri főiskola. Itt sikerrel vettem az akadályokat és főiskolásként nagyon jól éreztem magam Nyíregyházán. A népművelési szakot azért választottam, mert alapvetően nem tanár akartam lenni. A közművelődési képzés többféle lehetőséget nyújtott a későbbiekben és a közösségszervezői munkához jó alapot adott.
Népművelés Tanszék eleve kivétel volt a homogén tanárképzésben. Emlékszem, hogy 1987-ben az általunk szervezett nyári táborból néhány hallgatónkat egyenesen a rendőrségre vitték. Ezek a fiatalok nemsokkal később már a megszerveződött ellenzékben politizáltak, elsősorban a Fideszben, és SZDSZ-be, és most hadd ne mondjak neveket, mert jelentős részük ma is benne van a politikában, vagy helyi vezetőként, megyei vezetőként, vagy országgyűlési volt, vagy jelenlegi képviselőként. Hát a fiúk énekeltek éjszaka, mindenféle akkor meg nem engedett nótákat, dalokat, és hát szembe találkoztak rendőrökkel. Viszont nem az volt a reakció a főiskola részéről, hogy na, akkor a fiúk majd megtanulják, mit lehet vagy mit nem lehet. A legfelső szintig minden vezető azon volt, hogy ezeknek a fiúknak segíteni kell. Tehát nem szabad hagyni, hogy ügyet csináljanak abból, hogy ők most mit énekeltek az éjszaka. Ekkor már mindenki érezte, hogy itt valami gyorsuló folyamat indul be. És az persze ennek mindig két összetevője van. Várjuk, hogy legyen már valaminek vége, és jöjjön valami új, meg a bizonytalanság, hogy vajon mi lesz az új, attól mennyiben kell tartanunk vagy sem. Tehát ez mind a kettő benne volt a főiskola mindennapi életében.
A nyolcvanas évek végén, a pártállam agóniájának idején a népművelés tanszékekre járó hallgatók egy része nem csak követte a felgyorsult közéleti történéseket, és amellett, hogy érdeklődéssel figyelte a társadalom újra tervezésesével kapcsolatos tudományos diskurzusokat, egyre inkább bekapcsolódott a demokratikus ellenzéki szerveződésekbe. Több vidéki felsőoktatási intézményben (Eger, Nyíregyháza, Szombathely) az ellenzéki pártok alapszervezetei a népművelés tanszék holdudvarának a bázisán jöttek létre.
A Fidesz nyíregyházi alapszerveztének létrehozásában Seszták Oszkár vállalt oroszlánrészt, aki a Bessenyei György Tanárképző Főiskola bázisán építette fel a csoportot. De hamarosan összekapcsolódtunk, és együtt szerveztük az ellenzéki megmozdulásokat. A nyíregyházi főiskolán több oktató bírt ellenzéki elkötelezettséggel, így elévülhetetlen érdeme volt a rendszerváltásban a néhai Kávássy Sándornak, aki a kisgazdapártban politizált, Takács Péternek, aki az MDF országgyűlési képviselőjeként szolgált, illetve Mester Bélának, aki az SZDSZ helyi szervezetének létrehozásában működött közre.
Véletlen sorszerűségek mentén zajlottak az események. Mikor a csoporttársaimmal olvastuk a rendőrhatósági figyelmeztetést a Magyar Hírlapban, hogy Fidesz néven egy fiatal, egyetemistákból álló társág elkezdett mozgolódni, az rendkívül szimpatikus volt, és kerestük a kontaktus felvételének a lehetőségét. A személyes kapcsolat aztán az 1988-as csíksomjói búcsún szövődött egykori csoporttársam, Szőr László révén. Ő részt vett a csíksomjói búcsúban, és ott találkozott egy soproni egyetemistával, aki akkor már Fidesz tag volt, és ő adott belépési űrlapokat és információkat arról, hogy milyen módon lehet belépni ebbe a szervezetbe. Ez 1988 pünkösdjén történt. Viszont utána elmentünk nyári szünetre, így csak 1988 őszén adtuk le a belépési nyilatkozatokat. 1988. október 2-án a Jurta Színházban volt a Fidesz első nagyszabású kongresszusa. Tömve volt a színházterem, kaotikusak voltak a viszonyok, a színpadon is ültünk, én ettől a naptól kezdve számítom a Fidesz tagságomat. A szervezeti létet, azt később, akkor még azért nem voltunk annyira bátrak vagy vakmerők, és a főiskolát sem akartuk lehetetlen helyzetbe hozni ellenzéki mozgalom alapszervezetének létrehozásával. A helyi Fidesz szervezetet 1989 februárban hoztuk létre, és hivatalosan március 15-re készülve jelentettük be. Viszont a politikai cselekvést néhányan már korábban elkezdtük a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetében (TDDSZ), az még sem volt olyan veszélyes alakulat, mint a Fidesz. Meg is alakítottuk a tanárokkal a TDDSZ helyi szervezetét, gyűléseztünk, különböző akciókat szerveztünk, például a menzával kapcsolatban, meg azt a követelést fogalmaztuk meg, hogy ne legyen kötelező orosz tanítás, hanem más fajta idegen nyelvet oktassanak a főiskolán. Voltak ilyen vakmerő kezdeményezések, de leginkább gyűléseztünk, és beszélgettünk. Így jutottunk el 1989 márciusáig, amikor az első nyilvános fellépése volt a Fidesz helyi szervezetének.
A népművelők, mint a kulturális-közösségi terek kapuőrei
Magyarországon az előző évtizedek válságjelenségeinek következményeként a népművelői pályán tevékenykedők az 1980-as éveket a szakmai elbizonytalanodás időszakaként élték meg. Ennek hátterében olyan tényezők álltak, mint a politikai hatalom meggyengülése, a gazdasági válság, a társadalom átpolitizálódása és az ellenzéki kulturális aktivitás növekedése. A korábban monolitikus kultúrpolitika fokozatosan elvesztette korábbi dominanciáját, és ezzel párhuzamosan a kultúra finanszírozása is nehézségekkel küzdött. Ponyi László dolgozatában kifejti, hogy ezen folyamatok mellett az 1980-as években új, nyugatias szakmai minták és orientációk jelentek meg, amelyek hatással voltak a közművelődés területére. Ez a változás nem csak az intézményes keretek között valósult meg, hanem a közösségi, falufejlesztési és alternatív kulturális mozgalmak térnyerésében is tetten érhető volt. A hagyományok ápolása, a táncházmozgalom megerősödése, a felnőttképzés és az öntevékeny egyesületek szerepének növekedése is ezt a korszakot jellemezte. Ekkor kezdtek kibontakozni a közösségfejlesztési és szociokulturális animációs kezdeményezések, amelyek a közművelődési intézményrendszer megújítására és új szakmai irányvonalak kialakítására törekedtek. A közművelődési intézményrendszer is jelentős átalakuláson ment keresztül. Az újonnan létrejövő intézmények, mint a komplex közművelődési-sport vagy közművelődési-turisztikai központok, több funkciót is elláttak. Ezek az intézmények már nemcsak a hagyományos kultúraközvetítési funkciókat vállalták fel, hanem közösségfejlesztési és demokratikus közéleti szerepet is kaptak (Ponyi 2023). A „Nyitott ház” kísérlet az 1980-as évek egyik kiemelkedő szakmai újítása volt, amely a közművelődési házak szerepének újra értelmezésére tett kísérletet. Célja az volt, hogy a kultúrházak mindenki számára nyitottak legyenek, és a helyi közösségeket szolgálják. A népművelők, akik korábban a szocialista kultúrpolitika irányelvei szerint működtek, itt már a közösségek aktív segítőivé váltak (Dóri 2020). A Nyitott ház koncepció szerint a népművelők nem csupán kultúraközvetítők, hanem a helyi közösségek fejlesztői, az információk közvetítői és a társadalmi aktivitás ösztönzői lettek. Ez a kísérlet, amely több településen is bevezetésre került, jelentős változást hozott a közművelődési tevékenységek terén. A helyi művelődési házak egyre inkább a helyi demokrácia színtereivé váltak, ahol az emberek nem csak passzív befogadóként, hanem aktív szereplőkként vettek részt a kulturális és közösségi események szervezésében. Ezzel párhuzamosan a népművelői szerep is átalakult: az öntevékenységet támogató, közösségfejlesztő attitűd vált dominánssá. Az 1980-as évek népművelői szerepkörei a korábbi évtizedek változásaira épültek, ugyanakkor új szakmai orientációkat is felvettek. A népművelők egyre inkább közösségszervező, segítő, fejlesztő szakemberekké váltak, akik az alulról jövő kulturális és társadalmi folyamatokat támogatták. A közművelődési intézmények átalakulása, valamint a népművelői szerepkörök változása összhangban volt a társadalmi és kulturális folyamatokkal. A 80-as évek végére a kultúraközvetítés már nem csupán politikai célokat szolgált, hanem a helyi közösségek igényeit, a demokratikus közélet megerősítését és a társadalmi nyilvánosság bővítését célozta. Az 1980-as években kialakult közművelődési szemlélet hatása hosszú távon is érezhető volt, és alapjául szolgált a rendszerváltás utáni közösségfejlesztési folyamatoknak.
Én akkor már Nyíregyházán, a Honvéd utcai Művelődési Házban dolgoztam népművelőként. Kristálytisztán emlékszem arra, hogy amikor a Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, akkor a művelődési ház karbantartójával közösen éppen a vörös csillagot vettük le az intézmény épületének tetejéről. Ez számomra is egy szimbolikus tevékenység volt. Nem levertük, hanem az igazgató javaslatára leszereltük a kommunista diktatúra jelképét. Egyébként Nagy Ferenc akkori igazgató maximálisan tolerálta a politikai törekvéseinket, és irodai infrastruktúrát biztosított a FIDESZ szervezéséhez, például a telefon az igen nagy kincs volt akkoriban. Aztán 1989 decemberében kitört a romániai forradalom, amit mi a saját forradalmunkként éltünk meg. Ugye Magyarországon békés volt az átmenet, de a romániai forradalmat, azt heroikusnak, és minden szempontból élményszerűnek láttuk. Gyűjtöttünk pénzt az utcán, az emberek számolatlanul dobták a forintokat, azt sem kérdezték, hogy kik vagyunk, mit kezdünk az adományozott pénzzel. Mi ebből élelmiszercsomagokat állítottunk össze, voltunk Nagybányán, csak éppen a kenyérszállítmányt nem tudtuk már átvinni, mert közben lezárták a határt. Ugye ez közvetlenül karácsony előtt volt, a forradalmi élmények összefolytak az akkori karácsonyi emlékekkel.
1983-ban kezdtük szervezni a Városszépítő Egyesületet, ez a fajta lakossági önszerveződés öt-tíz évvel korábban elképzelhetetlen lett volna. Ha visszagondolok, akkor ez volt az első lépés itt, ami a helyi civil mozgalmakat elindította. Ugye 1987-ben volt az első lakiteleki találkozó, aminek hírét már mi is hallottuk, ugyanakkor Kisvárdán 1989. április 26-án hoztuk létre itt a városi MDF szervezetet. Dr. Furmann Imre miskolci ügyvédet, az MDF országos választmányának tagját delegálta a pár erre az alakuló ülésre, amit a művelődési házban szerveztünk meg. Én egy héttel korábban elmentem az MSZMP városi első titkárához, és tájékoztattam arról, hogy ilyen tervünk van. Azt mondta, hogy tudtam, hogy te fogod ezt megszervezni.
20. század során több rendszerváltás is történt Magyarországon, ami sajátos szakmai és élethelyzeteket teremtett a népművelők számára. A különböző korszakokban eltérő feladatköröket láttak el, például az iskolán kívüli népműveléstől kezdve a kultúrpropagandistáig, majd később közművelődési szakemberként dolgoztak. A pártállami időszakban a népművelők feladata az állam által preferált értékek terjesztése volt, miközben a rendszerváltás időszakában társadalom arra számított, hogy a népművelők segítik a helyi és regionális kezdeményezéseket, különösen a civil világ megerősödésével. Ez ideológiai nyomást jelentett a népművelőkre, akik szakmai munkájuk során gyakran kényszerültek politikai színezetű tevékenységek végzésére. A közművelődési szakma gyakorlatában az egyirányú ideológiai fókuszt felváltotta a kétirányú figyelem. A népművelőknek alkalmazkodniuk kellett mind az országos politikai elvárásokhoz, mind a helyi társadalom igényeihez, hogy eredményes munkát végezhessenek (T. Kiss 2000).
Részvétel a többpárti demokrácia megteremtésében
A demokratikus ellenzéki pártokhoz csatlakozó vidéki népművelők szervezeti preferenciáit részben a szituivitás, másrészt szubkulturális szempontok, illetve a személyes kötődések befolyásolták. Az interjúalanyok gyakorlatilag 3 ellenzéki pártban vállaltak szerepet: a generációs alapon szerveződő Fiatal Demokraták Szövetségében, a Szabad Kezdeményezések Hálózata bázisán létrejött liberális tömörülésben, az SZDSZ-ben, illetve a konzervatív arculatú Magyar Demokrata Fórumban. A Fidesz alapvetően a felsőoktatási intézményekben szerveződött és a népművelői tanulmányaikat végző hallgatókat aktivizálta. A már pályán lévő művelődésszervezők pártválasztását részben a családi szocializációs élmények, normák determinálták: a katolikusokhoz, illetve a református felekezethez tartozó, a közélet iránt nagy affinitást érzők alapvetően az MDF-hez csatlakoztak, a kisegyházakhoz, illetve lutheránusokhoz kötődő népművelők nagyobb eséllyel köteleződtek el az SZDSZ irányába. A csekély elemszámú mintánk azonban nem tekinthető reprezentatívnak, ezért a következtetésünk alapvetően tentatív jellegű.
A rendszerváltás időszakában az értékválasztás, eszmei elköteleződés eléggé kaotikus volt, véleményem szerint máig nem tisztult le egészen. Azt nem tudom megmondani, hogy én liberális voltam -e. Mert mit is értünk azon, hogy valaki liberális? 1989-ben Magyarországon még pártot lehetett szervezni olyan liberális értékek mentén, ami egy angol konzervatív számára is vállalható. Az identitáskérdés megosztó ereje egyébként mindvégig érzékelhető volt a Szabad Demokraták Szövetségén belül. Hogyan is határozható meg a tömörülés: klasszikus értelemben liberális, vagy inkább szociálisan érzékeny, a SZETA hagyományokra építő pártalakulat? Soha nem dőlt el igazán az a vita -annak minden hátrányával együtt -, hogy modern szociáldemokrata, vagy nyugati értelemben liberális párt-e az SZDSZ? Ezek a konfliktusok végig megvoltak. Én magánéletileg amúgy keresztény-konzervatív, de szociálisan hiperérzékeny liberálisnak mondanám magamat, de hogy ebből mi a konklúzió, azt nem tudom megmondani. Igazából számos esetben az a körülmény határozta meg azt, hogy valaki a rendszerváltás hajnalán melyik politikai formációhoz csatlakozott, hogy egy általa elismert, vagy tisztelt személy melyik párthoz tartozott. Lehet, hogy számomra is fontosabb volt a személyes kötődés, mint a kikristályosodott meggyőződés.
Az én életemben az volt a fordulópont, amikor megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Barátom, Oláh András hívta fel a figyelmemet a Magyar Nemzet cikkére, hogy Lakiteleken megalakítottak egy ellenzéki szervezetet. A Nemzetben olvastuk, hogy a mozgalommá alakulás folyamata már egy évvel korábban, 1987-ben elkezdődött, de mi csak a második találkozóról értesültünk, amikor elfogadták az MDF Alapítólevelét és Alapszabályát. Elolvastam a Lakiteleki Nyilatkozatot, ami számomra nagyon szimpatikus volt. 1988. november 12-én Nyíregyházán, a Béke Moziban alakult meg az MDF Szabolcs-Szatmár megyei szervezete, én is ekkor írtam alá a belépési nyilatkozatot. A Magyar Demokrata Fórum vidéki alapszervezeteit nem Budapestről szervezték meg, spontán jöttek létre. Elmondom, hogyan alakult meg a mátészalkai szervezetünk, illetve több más alapszervezet miként született. Amikor beléptem az MDF-be, egy vajai bácsi, Nyavády Miklósnak hívták – aki akkor lehet, hogy fiatalabb volt, mint most én -, biztatott minket, hogy menjetek haza, és szervezzétek meg ti is helyben a pártot. Írtam egy levelet Lakitelekre, hogy küldjék el nekem azoknak a Mátészalka környékbeli embereknek a névsorát, akik már a megyei szervezet megalakulása előtt beléptek az MDF-be. Kaptam néhány nevet, illetve én még pár barátomat beléptettem, és 1988. december 9-én, 14 fővel megalakítottuk a mátészalkai MDF szervezetet a Hazafias Népfront helyi irodájában. Én fórumosként 1989 januárjában már az öregfiúk közé tartoztam, ezért számos település MDF alapszervezetének alakuló ülésére meghívtak.
Engem három párt is megkeresett, de én nem tévedésből keveredtem az SZDSZ-hez. Közel egy időben keresett meg a Kereszténydemokrata Néppárt, a Fidesz és az SZDSZ. Akkor jöttek sorra a dilemmák, hogyan döntsek, vállaljam vagy ne vállaljam a jelöltséget? Na jó, de akkor melyiket válasszam? Az egyik egy generációs párt volt, a másik egy világnézeti párt volt, a Szabad Demokraták Szövetsége pedig kezdettől fogva deklarálta, hogy egy politikai ideológia mentén szerveződő, liberális alakulat. Azt tudtam mondani a pártok képviselőinek, amikor megkerestek, hogy én program alapján szeretném eldönteni, hogy hova állok, hozzanak nekem írásos anyagokat, hogy milyen elképzeléseik vannak arról, hogy kormányra kerülve mit csinálnának. A KDNP és a Fidesz – nem akarom őket bántani – egy kis fecnin vázolták fel a programjukat, inkább talán a víziójukat. A szabaddemokraták rendszerváltó programja a Kék könyvben volt megírva. Olvasó és gondolkodó ember lévén nem volt nehéz eldöntenem, hogy melyik pártnak volt a leginkább kidolgozott programja. Így én úgy döntöttem, hogy az SZDSZ-nek szeretnék segíteni, mert ennek a pártnak a jövőről alkotott elképzelése tűnik szakszerűnek és vállalhatónak számomra.
1988-ban még az SZDSZ sem létezett, elődszervezete, a Szabad Kezdeményezések Hálózata – aminek én is tagja voltam – a Fidesz létrejötte után alakult meg, és kezdetben egy civil önszerveződés volt. Abból nőtt ki az SZDSZ, ahova én már nem léptem be. Azon a héten, amikor megalakult a Fidesz, én éppen otthon voltam Nyíregyházán. Ugyan csak 3-4 hetente jártam csak haza, de így beszéltük meg a szüleimmel és nem akartam nekik csalódást okozni. Talán vasárnap utaztam vissza a fővárosba és rögtön aláírtam a belépési nyilatkozatot. Éreztük a kockázatot, a fenyegetettséget, hogy ebből kirúgások lehetnek. Én is éppen az egyetemi diploma megszerzése előtt álltam. Az volt a stratégia, amit a Bibós joghallgatók képviseltek elsősorban, hogy minél többen vagyunk, annál nagyobb eséllyel meg tudjuk úszni a durva retorziókat. Ez nagy motivációs erővel bírt, és néhány nap alatt vagy kétezerre nőtt a taglétszámunk. 1848-ban is a fiatalok csinálták a forradalmat, 1956-ban is a fiatalok voltak a kezdeményezők, mert nem volt vesztenivalójuk. Mi is úgy éreztük, hogy tényleg nincs különösebb vesztenivalónk, mert nem még nem is volt semmink. Így én is az elsők között léptem be a Fideszbe, ugyan formálisan nem vagyok az alapítók között, de az első százban biztos, hogy benne vagyok, egyébként ez számomra nem presztízskérdés.
Konklúzió
A rendszerváltás előkészítésében jelentős szerepet töltött be a vidéki értelmiség egy szűk, ám annál elhivatottabb csoportja, a népművelők. A közművelődés és a kultúraközvetítés szektorában dolgozó szakemberek számarányukhoz képest számottevő mértékben kapcsolódtak be a demokratikus ellenzéki mozgalmakba, és aktívan hozzájárultak a pártállami rendszer lebontásához. A kutatásunkban arra fókuszáltunk, hogy milyen szociokulturális háttérrel és életpályával rendelkeztek azok a népművelők, akik az ellenzéki mozgalmak meghatározó szereplőivé váltak, illetve milyen tényezők befolyásolták politikai elköteleződésüket. Az elemzés során két fő tényező rajzolódott ki, amelyek alapvetően meghatározták az ellenzéki szerepvállalást: a vallásos családi háttér és a származási család alacsony fokú beágyazottsága a kommunista pártállami rendszer struktúráiba. A vallásos neveltetés a legtöbb interjúalany esetében meghatározó hatással volt a fennálló viszonyokkal szembeni kritikai attitűd kialakulására. A kommunista diktatúra idején a vidéki egyházközösségek a politikai nonkonformizmus bázisát alkották, így a vallásos családokban felnővő, illetve az egyházi középiskolákban tanuló fiatalokban korán kialakult a hivatalos ideológiával szembe helyezkedő értékrend. Az egyházi oktatási intézmények, bár állami felügyelet alatt álltak, alternatív világképet közvetítettek, amely erősítette a diákjaiknak a közéleti szerepvállalását és az igazságtalanságokkal szembeni kritikai fellépést. A másik kulcsfontosságú tényező a származási család pártállami rendszerhez való viszonya volt. Azok a vidéki értelmiségiek, akiknek szociális környezete nem volt beágyazva a kommunista rendszer hatalmi struktúráiba, és akiknek szülei, hozzátartozói nyíltan szembe álltak a pártállammal, nagyobb eséllyel váltak a demokratikus ellenzék aktív szereplőivé. A kommunista diktatúrával szembeni ellenállás családi tradíciói erős motivációval bírtak az ellenzéki mozgalmakban való részvételre. Az ilyen családi háttérrel rendelkező népművelők a leginkább elkötelezett, és legaktívabb ellenzéki értelmiségiek közé tartoztak. Emellett a népművelők szakmai szocializációja is fontos szerepet játszott demokratikus elköteleződésük kialakulásában. A Kádár-korszak népművelési politikája az 1960-as évektől kezdve egyre kevésbé szolgált ideológiai célokat, és a népművelők inkább a műveltség terjesztőiként, a helyi közösségek fejlesztőiként léptek fel. E szerepfelfogás különösen a vidéki egyetemek és főiskolák népművelési tanszékein volt érzékelhető, ahol a nyolcvanas évek elejétől a képzési programokban egyre inkább domináltak a társadalmi viszonyok mélyebb megismerését célzó diszciplínák. Ennek hatására a nyolcvanas évek végére a népművelők körében jellemzővé vált a kritikai gondolkodás, a politikai modernizáció iránti fogékonyság, valamint a demokratikus értékek iránti elkötelezettség. A rendszerváltás idején a vidéki értelmiségiek különböző ellenzéki csoportokhoz való csatlakozását több tényező is befolyásolta. A generációs különbségek fontos szerepet játszottak: a fiatal értelmiségiek elsősorban a Fiatal Demokraták Szövetségéhez (Fidesz) csatlakoztak, míg a középkorú, egyházi kötődésű értelmiségiek a Magyar Demokrata Fórum (MDF) konzervatívabb ideológiájával tudtak azonosulni. Az interjúk alapján megállapítható, hogy a politikai szervezetekhez való csatlakozásban a szubkulturális tényezők és a személyes kapcsolati hálók is meghatározó szerepet játszottak. A vallási és családi szocializáció, a szakmai közeg átalakulása, valamint a helyi közösségek iránti elkötelezettség együttesen biztosították azt a kritikai attitűdöt és civil kurázsit, amely a fennálló rendszerrel való szembenállás alapját képezte. A rendszerváltás során a népművelők a vidéki ellenzéki értelmiség legaktívabb tagjaivá váltak, és jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus átalakulás előmozdításához.
Felhasznált irodalom
Csejoszki, Mihály (2012): Katolikus nevelés a politikai diktatúra oktatási rendszerében – a Pannonhalmi Bencés Gimnázium oktatásszociológiai vizsgálata (1950–1990) Magyar Pedagógia 112. évf. 3. szám 149–166.
Csizmadia, Ervin (2001): Pártok és politikai hálózatok. Társadalomtudományi Szemle 2001/3. sz.
Dóri, Éva (2020): A nyitott ház mozgalom. A közösségi művelődés szemléleti változásainak társadalmi és kultúrpolitikai közege a Kádár-korszakban. Tudásmenedzsment 21. évf. 1-2. szám 131-144.
Drabancz, Róbert (2023): Tanárok és népművelők a rendszerváltásban. In: Juhász, Erika; Kattein-Pornói, Rita (szerk.) Az oktatás határdimenziói: Absztraktfüzet: Hungarian Conference on Educational Research HuCER 2023 Szombathely, Magyarország: ELTE Savaria Egyetemi Központ
Drabancz, Róbert (2023): Vidéki rendszerváltó tanárok In: Buda, András; Kiss, Endre (szerk.) Interdiszciplináris pedagógia és a korszakváltás bizonytalansága. XIII. Kiss Árpád emlékkonferencia: tartalmi összefoglalók. Debrecen, Magyarország: Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Nevelés- és Művelődéstudományi Intézet (2023) 13.
Drabancz Mihály Róbert – Fónai Mihály (2005): Magyar kultúrpolitika története 1920-1990. Debrecen, Csokonai Kiadó.
Fónai Mihály (1990): Pályatükör: Számokban a népművelőkről. In: Mankó Mária (szerk.): Nevelés-és Művelődéstudományi Közlemények. Nyíregyháza: Bessenyei György Kiadó, 103-110.
Fónai Mihály (1991): Egy konstruált szakma szakmásodása: számokban a „népművelésről”. In: Fónai Mihály (szerk.): „Népnevelőtől a kulturális menedzserig „. Nyíregyháza: Bessenyei Kiadó és Nyomda, 3-9.
Fónai Mihály – Drabancz Róbert (2000-2001): Vázlat a népművelő és a művelődésszervező képzés történetéhez Nyíregyházán. Kultúra és Közösség (III) 5: (IV– I) 155-165.
Kleisz Teréz (2005): A népművelés és a szociális munka szakmásodása angolszász és magyar metszetekben. Doktori értekezés. Debreceni Egyetem Multidiszciplináris Bölcsészettudományok Doktori Iskola Neveléstudományi Doktori Program https://dea.lib.unideb.hu/items/30b4a037-0736-42c9-bad1-63b26fc3fe0b (letöltés:2024.09.10.)
Kozma Tamás (2005): Egyházi iskolák – Interkulturális nevelés. Educatio, 14. 3. sz. 465–474.
Mankó Mária (1990): A népművelés funkcióváltozásai. In: Mankó M (szerk.): Nevelés-és Művelődéstudományi Közlemények. Nyíregyháza, Bessenyei György Kiadó, 89-102.
Mankó Mária (1991): Megújítási törekvések egy régi – új szakterületen. in: Fónai M (szerk.): „Népnevelőtől” a kulturális menedzserig. Nyíregyháza: Bessenyei Kiadó és Nyomda, 29-52.
Nóvé Béla (2022): „Ha a szociálpolitika megsértődik, ám csinálja jobban…” In memoriam SZETA. Mérce 2022. január 25. https://merce.hu/2022/01/25/ha-a-szocialpolitika-megsertodik-am-csinalja-jobban/
Ponyi László (2023): Folyamatosság és megszakítottság a közösségi művelődés történeti dimenzióiban. Kulturális Szemle, X. évf. 2. 119-130
T. Kiss Tamás (2000): A népnevelőtől a kulturális menedzserig. Fejezetek a népművelőképzés fejlődéstörténetéből. Budapest, Új Mandátum KönyvkiadóT. Molnár Gizella (2016): A népművelőtől a közösségszervezőig – A kultúraközvetítő szakemberképzés negyven éve Szegeden. In: Juhász Erika (szerk.) A népműveléstől a közöségi művelődésig. 143-153.
Tomka Miklós (2009): Vallásosság Kelet-Közép-Európában – tények és értelmezések. Szociológiai Szemle 3. 64-79.Vercseg Ilona (1988): Szocializáció, szerep, érték a népművelői pályán. Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó.Vitál Attila – Drabancz Róbert (2022): Vidéki rendszerváltók 2.: „Számunkra a győzelem a bejutást jelentette…” Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 57. 39-51.Vitál Attila – Drabancz Róbert (2023): Vidéki rendszerváltók 3.: „És elindultak a pesti aszfaltbetyárok plakátragasztó korongecsettel…”. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 58. 87-101.
[1] A népművelő terminust tágabb kontextusban használjuk a tanulmányban, nem munkakörként, foglalkozási pozícióként definiáljuk, hanem az 1980-as években a közművelődés teljes vertikumához tartozó, hivatásszerűen kultúraközvetítéssel, illetve közösségszervezéssel foglalkozókra, illetve erre a pályára készülőkre alkalmazzuk ezt a kifejezést. A terminológiai kérdésekkel több jeles tanulmány, illetve monográfia foglalkozik (Mankó, 1990; Fónai, 1991; T. Kiss Tamás, 2000; T. Molnár, 2016).
[2] A Szegényeket Támogató Alap (SZETA) megalakulása az 1970-es és 1980-as évek fordulójának társadalmi és politikai légkörében történt, és sikeres együttműködés volt a demokratikus ellenzék, az értelmiségi és művészeti ellenkultúrák, valamint a szociális problémák iránt növekvő társadalmi érzékenység között. A független segélymozgalmat 1979 őszén Solt Ottilia és hét társa – Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magda, Nagy András, Nagy Bálint és Pik Katalin – hozta létre. A csoport tagjai már egy évtizede végeztek szociológiai terepmunkát a magyarországi szegények, cigányok és munkások között, és többségük a szociológus Kemény István tanítványa volt. A SZETA célja olyan rászoruló családok támogatása volt, akik valamilyen okból kiestek az állami szociális rendszer védőhálójából. A kommunista időszakban a szegénység, a hajléktalanság és a származási diszkrimináció tabunak számított, ezért a SZETA alapítói úgy döntöttek, nem is próbálnak legálisan működő egyesületté válni. Ehelyett a nyilvánosság erejére építettek: nyílt felhívásokkal, jótékonysági rendezvényekkel, köztéri akciókkal és cenzúrázatlan kiadványokkal (szamizdat és tamizdat) próbálták elérni a társadalmat. A SZETA alapítói tisztában voltak azzal, hogy tevékenységük rendszerkritikus, de önkénteseik tábora sokszínű volt, és nem mindenki vállalta a nyílt ellenzékiséget. A civil szerveződések dilemmái, mint a konspiráció vs. nyilvánosság és a hivatalos keretek vs. független önszerveződés, gyakran megosztották a tagokat. (Nóvé, 2022). A SZETA tehát egy olyan önkéntes civil szerveződés volt, amely nemcsak a szegények segélyezésére irányult, hanem egyfajta ellenállásként is szolgált a kommunista rendszer szociális problémákat elhallgató politikájával szemben.
6. Mihály Róbert Drabancz – Mihály Fónai: Intellectualism, educators and the regime change
Absztrakt:
Tanulmányunkban a népművelőknek a rendszerváltáskori szakmai állapotával és a változó társadalmi valóságban betöltött szerepével foglalkozunk. E témában számos írás megjelent, ezért elsősorban arra fókuszálunk, hogy a közművelődés szereplői játszhattak-e szerepet a rendszerváltás politikai, társadalmi, illetve kulturális változásaiban. Az értelmiségnek, és különösen az értelmiségi elitnek a rendszerváltásban játszott szerepét a szakirodalom alaposan feltárta, a kilencvenes évek „tranzitológiai” írásai, valamint a korszak elitkutatásai alapvetően erről szóltak (Fónai, 1995, 2003; Kristóf, 2011). A szakirodalomban gyakran utalnak arra, hogy a rendszerváltáshoz vezető folyamatok, jelenségek kapcsolatba hozhatók a népművelés, majd a közművelődés funkcióváltozásaival is, hiszen a művelődési otthonok a nyolcvanas évek változásai során helyet adtak az új civil, gyakran ellenzéki, kezdeményezéseknek. Ezt az állítást nehéz igazolni, a tanulmányban arra törekszünk, hogy a folyamat implicit és explicit jellemzőit ragadjuk meg. Ez leginkább a népművelés/közművelődés változásaiban és az intézményrendszer működésében írható le. Mivel a népművelés, közművelődés megítélésünk szerint általánosabb értelmiségi funkciókat, szerepeket „professzionalizált”, mindenképpen foglalkoznunk az értelmiség fogalmával és szerepeivel is, valamint bemutatjuk azokat a szakmai vitákat, valamint kutatásokat, melyek pontos képet adnak a szakma állapotáról a rendszerváltás pillanatában.
Abstract:
In our study we deal with the professional status of the popular educators at the time of the regime change and their role in the changing social reality. A number of papers have been published on this topic, so we focus on the role that the actors of public culture may have played in the political, social and cultural changes of the regime change. The role of intellectuals, and especially of the intellectual elite in the regime change has been thoroughly explored in the literature, and the “transitological” writings of the 1990s and the elite research of the period were basically about this (Fónai, 1995, 2003; Kristóf, 2011). In the literature, it is often referred to the fact that the processes and phenomena leading to the change of regime can be linked to the changes in the functions of popular education and then of public education, since during the changes of the 1980s, the cultural centres gave place to new civil, often oppositional, initiatives. This claim is difficult to prove, and in this paper, we aim to capture the implicit and explicit features of the process. This can best be described in terms of changes in popular education/public education and the functioning of the institutional system. Since we believe that popular education and public education have “professionalised” more general intellectual functions and roles, we will also deal with the concept and roles of intellectuals, and present the professional debates and research that give an accurate picture of the state of the profession at the time of the regime change.
The concept of intellectualism
In the literature on intellectuals, there is no generally accepted definition of “what is intellectualism” or “who is an intellectual”. There are a number of possible reasons for this, such as historical changes in the shape, function and regional types of intellectualism, which will certainly influence the answer to this question. Definitions of intellectuals and self-definitions of intellectuals typically emphasise some function, historical or structural characteristic of intellectualism (Fónai 2008). Intellectualism theories can be divided into two broad categories, depending on their focus. One group includes those that focus on the functions and roles of intellectuals, while the other group focuses on the social structure and history of intellectuals. It further modifies the situation if we also want to talk about the self-image of intellectuals and the external image and expectations of intellectuals when defining intellectuals (Fónai, 1988).
The path of the three basic historical types of intellectuals diverged from the 18th to the 19th century (Fónai, 1992; 1997; 2003). The categories of professionals, such as doctors, lawyers, engineers, while described in terms of their functions in society through their professions, seem to paradoxically now also carry orderly traits. This can be explained by the fact that the earliest professionalised groups, whose work was most specialised and for which there was a specific social demand, became independent within the framework of the orderly society, and this influenced their later habitus and professional organisation.
The emergence of the other major historical type of intellectuals, the intellectual, is dated in some literature to the period before the French Revolution and partly to the Enlightenment (Im Hof, 1995). Part of the characteristics of the intellectual as a type also emerged at this time: intellectuals emerged as the intellectual and moral elite of the intellectuals, and also accepted themselves as such. Later intellectuals claimed for themselves a role of social critique, the task of revolutionary change and a commitment to the new in general. Its representatives were philosophers, social thinkers and artists. The third historical type of intellectuals, the intelligentsia, emerged in Eastern Europe (Seton-Watson, 1970). In many ways, it resembles the intellectual – for example, in its openness to social problems – but there are more differences than similarities between these two types of intellectuals. The explanation lies in the societies in which intelligentsia has been created. These societies have a dual and congested structure, with little or no bourgeoisie. Intelligentsia conceptualised the transformative role of modernisation and its leadership as a mission for itself. Its aim was to change the existing system and/or to achieve national independence, which it hoped to achieve through its own leadership.
There are also specific roles associated with these historical types of intellectuals. General intellectual roles (and functions), the emergence of which is linked to the non-concept of intellectuality; these roles (and functions) historically predate the emergence of the types of European intellectuals that have developed over the last two centuries. These include the roles associated with the creation of ideas and culture, as well as the roles of “innovator” and “creator”. The roles associated with intelligentsia as a type of intellectual, which are represented in the form of the “vates and the missionary”. The roles associated with the intellectual as a type of intellectual: the “living conscience” and the “anti-political” characters become dominant roles. The roles associated with professionals as a type of intellectual: these are the roles of “expert – designer – technocrat”.
The role set of the “social critic” applies to all three types of intellectuals, but there is a significant difference between them, despite the social criticism. The role of the intellectual as a social critic is characterised by a contemplative attitude and an outsider stance, which is why this role has been seriously attacked and questioned from the beginning. The social-critical role of intelligentsia is much more “activist” and concrete, while the intellectual formulates his critique in the name of generally abstract goals and principles, intelligentsia always acts on behalf of some community or social group, representing its interests, becoming an “activist critic”. Professionals treat social criticism itself as a professional issue, formulating their “technocratic”, “expert” critique on the basis of the criteria of a particular profession.
Most of the writings and studies on intellectualism deal with theoretical issues, with little empirical research on, for example, the roles of intellectuals, their self-image and identity. The vast majority of research in Hungary took place in the 1970s and 1980s, and after the regime change, although intellectuals (including the elite) were of great importance, there was hardly any empirical research. Once again, it should be emphasized that post-regime change empirical research on intellectuals in Hungary is strongly intertwined with research on elites, especially cultural elites (Kristóf, 2014; Szalai, 1996). Among the few empirical studies of the 1980s, the research of Mihály Fónai (Fónai, 1986; 1990/a; 1994; 1997) is worth mentioning. In 1987, a comparative survey of intellectuals and non-intellectuals was carried out in Ibrány. The two groups have significantly different views and expectations of intellectuals in terms of their social tasks and roles. In the self-definition of intellectuals, being an intellectual and the nature of the work they do dominate (rank 2-3, 15.2-15.2%), while the role of education is less important (rank 4, 10.8%). In contrast, the perception and image of intellectuals by non-intellectuals is determined by their education and the nature of the work they do. This group attaches marginal importance to “being an intellectual” (0.9%). The self-image and articulation efforts of intellectuals are greatly influenced by the expected or assumed forms of behaviour, qualities, personality traits and activities that result from “being an intellectual”. The majority of the non-intellectuals interpret literacy as a distinguishing feature, and see it as an explanation for the closed, “elitist” nature of intellectuals (Fónai, 1988: 97-98).
In the two-century history of Hungarian intellectuals, the most controversial issue has been public engagement and setting an example. In the late 1980s, there was no difference between intellectuals and non-intellectuals in the perception of public engagement, meaning that intellectuals were “expected” to engage in public life, which they accepted – but this engagement was not public life influenced by the interests and needs of “local society”, but rather by the traditional and partly paternalistic, formal “public life-social work” perception.
In the year of the regime change, a survey was conducted among Nyíregyháza college students on their perceptions and expectations of intellectuals, for example, regarding the intellectual lifestyle and the social roles of intellectuals (Fónai, 1990/b). Based on the student responses, the following lifestyle types were identified: culture-centred, self-education-and-self-development-centred, over-stressed-stressed-and-self-destructive, open-creative-innovative, critical-public, profession-centred. The students’ image of intellectuals was very much in line with Fónai’s research during the period of regime change. Students also highlighted the intellectual leadership role of intellectuals (42.1%), as well as the creation, transmission and valorisation of culture (22.3%), and less important were the role of example and responsibility (13%), and the public, critical and problem-solving roles (6.5%).
Among the results of the 1991 research in Nyíregyháza (which was carried out in intellectual and non-intellectual samples), we highlight the results concerning the relationship between intellectuals and elites (Fónai, 1994; 1997). It is very instructive to see who was considered elite around the time of the regime change, and what they thought about how to get into the elite. Who were regarded as the elite: politician, economic leader, scientist, artist, doctor, engineer, university professor, by the intellectuals; and doctor, economic leader, politician, artist, scientist, engineer, agricultural engineer by the non-intellectuals. Who were classified into the elite of intellectuals, by the intellectuals: scientist, politician, business leader, doctor, artist, university professor;by the non-intellectuals: doctor, business leader, politician, artist, engineer, university professor. What is striking is that there was not really much difference between the elite image of intellectuals and non-intellectuals, and no distinction was made between the elite and the elite of the intellectuals – this may have been due to the fact that the different elite groups were changing at the time, and the structural disintegration and disempowerment of the intellectuals had not yet taken place. As regards the way of entering the (intellectual) elite (and the characteristics of the intellectual elite), both groups have in common the emphasis on material wealth and on education and knowledge. There is a difference in the perception of cultural creation and transmission, and in the perception of interweaving, the former being seen as more important by intellectuals and the latter by non-intellectuals.
From folklore to popular education
Throughout the two centuries of national history of popular education/public education, different concepts have been used to describe the field. Two things, or a number of components, can be distinguished. One is the content of what we mean by the concept of folklore, and the other is the institutional system and the actors involved in its implementation. Of particular relevance to our topic is the question of when and to what extent the changing popular education/public education – not ignoring political, ideological, cultural and economic changes – was in a position to play a role in the process of regime change, despite its relative autonomy.
During the decades of Hungarian state socialism, two concepts of popular education, their respective goals, tasks and institutions emerged: popular education (although the term itself was used earlier, its institutional system and goals differed significantly, especially from the popular education of the 1950s, but also from that of the 1960s) and public education. By the mid-1960s, the “Soviet-type cultural mediation” (Ponyi, 2023), including popular education, was in crisis, and the response was public education, which was still a period of “strictly controlled education” (see the principle and practice of 3T), but the concept of self-activity had already appeared in the vocabulary and legislation. Notwithstanding the economic, political and cultural crises of the 1970s, a process of reform in the field of public education was launched, characterised by greater openness and a community approach. Public education and its professional institutions, cultural centres, but also other social and cultural actors, have significantly expanded the institutional, organisational and content boundaries of culture and public education. As Ponyi formulates it in his study: “One of the most important characteristics of the period is that, in addition to institutional public educational activities, which were institution-centered, in line with political expectations and could already be called traditional, innovative professional activities appeared, which had previously been forbidden or tolerated, such as entrepreneurial-type, needs-based fulfilment of tasks, mental health specialisation, socio-cultural animation, community and village development, folk culture and the cultivation of traditions, which was a direct result of the dance-hall movement of the 1970s, the renewed strengthening of adult education, the increase in the number of non-profit associations and their cultural, political and public activity, the revival of the folk college movement, the emergence of alternative and opposition movements and the expansion of cooperation with them.” (Ponyi, 2023: 123-124)
As we have pointed out, by the end of the sixties, the top-down and over-politicised popular education was in serious crisis, and the response was public education. The state party (MSZMP) involved representatives of the cultural professions in the development of the concept of public culture, which led to the “socialisation” of the field in the mid-seventies. The concept itself was a multi-stakeholder, multi-channel funding model, with the resulting mechanisms breaking down the constraints imposed by politics. The economic crisis at the beginning of the 1980s and the responses to it legalised market processes, also in the field of culture. This has also strengthened the socialisation of public education, contributing to the spread of the concept and practice of “bottom-up culture”. A sign of this was the club movement, the amateur art movement, the various associations and societies. In the medium term, the main winner in public education has been the network of cultural centres. This process also contributed to the fact that by the mid-1980s, cultural centres had become the arena for various reform experiments (Drabancz – Fónai, 2005: 224-228). As a result, by the end of the 1980s, cultural centres focused on entertainment and public courses, but also functioned as “community spaces”, hosting civic initiatives, often critical of the system. This model collapsed during the change of regime, partly because of its contrived nature (a real cultural market was created and civil initiatives were allowed to operate “in their own right”). This is well illustrated by the data of the cultural centre network of Szabolcs-Szatmár-Bereg county (Fónai, 1998). On the one hand, there has been a slow decline in the number of cultural centres (177 in 1993, 155 in 1995, 141 in 1995). In the eighties, the “creative communities” were one of the directions of reform, with 370-380 in the county, but their number had fallen by a third by the early nineties, and a similar process was taking place in the number of members of the creative communities (in 1988, there were 7644 members of the creative communities). One of the successful market reforms of the 1980s was in the area of language teaching, with the majority of language courses being organised by the cultural centres, and the number of language courses and the number of participants falling by a third by the early 1990s. 52-53The change was smaller for art and other courses (Fónai, 1998: 52-53). We can say that the cultural centre network, which had considerable autonomy in the eighties, was an institutional framework of “community activity” alongside “market aspects”, within which the processes and forms of activity that prepared and supported the regime change actually appeared. In the following, we illustrate the role of popular education/public education and popular educators in the processes leading to regime change through the results of some empirical research.
Few empirical studies have examined the actual, practical, substantive functioning of popular education and the operation of cultural centres. It was more common from the 1960s and 1970s onwards for researchers to draw conclusions based on the analysis of official cultural statistical surveys, e.g. on the structure of activities in cultural centres. Nowadays, in addition to the analysis of statistical data, studies based on data collection have also become widespread (Koncz, 2002; Ponyi et al., 2019).
László Boros (2017) analyses the youth movement of the eighties and writes about the role of popular educators and cultural centres. Boros presents several forms of (bottom-up, spontaneous) youth movements. Spontaneous marginal organisations included underground groups, vagrancy, drugs and delinquency groups, which were not linked to institutions, including community centres. Non-marginalised spontaneous youth organisations also emerged, these were voluntary, organised communities and often received support from various institutions. As Boros writes: “Particularly important were those working in public educational institutions, who gave young people a place to meet in community centres, factory youth clubs, library auditoriums and educational establishments, to a certain extent legalising their gatherings. In some cases, they have integrated them into the programme of their institution, hiding behind somewhat “masking” names, and helped to invite external speakers. Most of the people who gave help had a degree in popular education, often came into conflict with the official apparatus in their own work, and learned to find the cracks in the system’s crumbling walls.” (Boros, 2017: 8).
In a similar way, public educators and cultural centres could support young intellectuals’ organisations, partly by providing space for them and partly by organising lectures and discussion evenings. The higher education (youth) movements were primarily linked to universities, although this did not mean the active involvement of universities, but the boundaries were quite elastic, suffice it to refer to the professional colleges. The thematic spontaneous youth groups (environmentalists, organisers of alternative peace movements) could also be linked to the cultural centres, but in this case, too, the institutions provided a space for these organisations. It seems that in the eighties, the cultural centres could contribute to the reform processes in two areas, including the pushing of the boundaries of the system (by implication, the regime change), one of which is that the institutions provided a “home, a venue” for organisations, programmes and individuals that, in the former terminology of the state party and its cultural policy practices, belonged to the “tolerated” or sometimes “forbidden” category. This is one sign of the inertia of (educational) politics. The other way was when community centres not only hosted programmes and organisations, but inspired and generated them themselves.
Changes in the profession and training
The training of popular educators as professionals is closely linked to the history of popular education in Hungary. The history of popular education shows that from the very beginning it has been shaped by the “cultural policy” of the state, including the training of professionals, the legal and economic conditions for the development of the institutional system and the content of the activity. Alongside state education policy, other actors have played a role, with varying degrees of intensity and opportunity, and there have even been periods when non-state actors have been the dominant influence on education. The name given to the “popular culture”, the activity and the specialist of each period is also revealing, telling us a lot about the general and cultural policy of the period, as well as about the social history of the period. From this point of view, the title of Tamás T. Kiss’s (2000) book is apt, as he reviews the history of training and the profession from “popular educator” to cultural manager.
As a result, the ideal professional has always been different: the organiser in the age of liberal education, the propagandist in the fifties, the educator in the sixties, the teacher as the model or the main characteristic of the professional. According to T. Molnár, from the seventies onwards, a new role began to emerge within the profession, namely that of developer. The 1990s saw the emergence of cultural organiser, cultural manager, adult educator, cultural service provider, leading not only to a multiplicity of names but also to a further fragmentation of the previously somewhat unified (albeit constructed) profession (see also: Fónai, 1991; Mankó, 1990). In the last decade, the profession and name of andragogist has become more widespread, which has also meant the renewal and differentiation of the field (T. Molnár, 2016). The “content” and designation of the profession and training is heavily influenced by politics, partly on the starting and designation of training (e.g. in 1974), but also on its termination or change.
Mária Mankó (1991) notes that the months of regime change were months of uncertainty for both the profession and training, as the abolition of training and the dismantling of the established institutional system were discussed, which had a serious impact on the self-image of professionals – it was typical that the “public educational politics” made its views known. Surprisingly, training institutions have been more proactive in responding to the situation, as the profession has begun to become reorganised. At that time, the new name of the profession and the college degree, “cultural organiser” (in university education “cultural manager” (Fónai, 1991; T. Kiss, 2000) was adopted by the ministry’s management. In the 1990s, higher education in the field developed specialised courses in cultural management (e.g. animator, mass communicator, cultural manager), which was also a reaction to the new situation. This also contributed to the consolidation of the new profession or professions (cultural organiser, cultural manager) until the mid-twenties.
Popular education and popular educatots in research
Regardless of changes in its name and professional content, the profession of popular education started to professionalise in the 1960s (Kleisz, 2005). The profession required the establishment and operation of a consensual professional content, higher education training, and a professional organisation, completed in the 1970s. This does not mean that there have not been disputes, in particular regarding the professional content and the related purpose of the training and the knowledge and competences transferred. It seems to be a peculiarity of the “popular educator” profession that until the end of the eighties it was in a constant state of flux due to the often changing professional goals and contents, the structural and funding problems of the institutional system, and the political influence. Due to external influences (and this applies also to the first half of the twentieth century), popular education can be considered a “constructed” profession (Fónai, 1990, 1991; Mankó, 1991), which is strongly influenced by changes in external conditions. One only has to think of the changes in professional titles: folk educator, folk teacher, popular educator, cultural organiser, cultural manager, andragogue, community organiser – it seems that not only popular education is a “constructed” profession, but also its predecessors and “successors”, and this is a major threat to the status of these professions. (Etzioni, 1969; Haug, 1973).
Teréz Kleisz (2005) examined the history of popular education professions within the framework of professional theory. It traces the history of the development of the profession back to the reform era (folk education), and presents in detail the situation, content, institutional system and actors of popular education in each period, including the popular educators themselves. As indicated, the names of those involved have changed a lot over the decades. In order to talk about “professions”, it was necessary to define the professional content of the profession and also (higher) education. The “politics-dependent profession building” took place after 1948. In the 1960s and 1970s, when the profile of the profession was being shaped, the discourse on the profession was characterised by the dichotomies of science versus professional practice, science versus craft, in which politics was also strongly involved, supporting the second option (which is why, for example, university education was under constant threat). In educational institutions, the scientific background was dominated by pedagogical, then andragogical and sociological approaches (Drabancz, 2008). The state of the profession is well illustrated by the leading cultural researchers of the period: the popular educator as a developer of culture (Andor Maróti), the popular educator as a planner of culture and researcher of culture (Sándor Heleszta), the popular educator as a purposeful educator (Mátyás Durkó). Equally divisive was whether institutional, state-driven or “bottom-up” community life should shape popular education and, in this context, the profession. Politics has been less supportive of the second option, although it has made steady concessions in this direction as the regime’s position has deteriorated. In the 1990s, the above complex expectations of professional content were replaced by new ones, which led to a divergence of the popular educator profession. (Drabancz – Mihály Fónai, 2005; T. Kiss – Tibori, 2015).
The “profession” of public education, the popular educationist, resistant to so many name changes, is, in its recent form, essentially a constructed profession; a profession artificially created by the demands of a particular era, burdened with ideological tasks. During the few decades of its history, the profession underwent enormous internal struggles, and it was only in the 1980s that it acquired its definitive professional content: it was then that its internal division of labour was established and it became accepted as a profession in society. Its tumultuous fate was marked year after year by renewed professional debates and intentions for change, which showed that this career, profession, occupation, despite all its contrivedness, also has a real social function and community tasks. What is more characteristic of its contradictory nature is the fact that it was both “party-state” and oppositional. (Fónai, 1991: 3-4)
Several empirical studies were carried out among popular educators and, in the 1990s, among cultural organisers and students of popular education. These tell us a lot about the state of popular education/public education and the profession. In the present framework, we will refrain from analysing the comprehensive research of the eighties, it would lead too far, suffice to refer here to the studies on the situation of public education that started in 1986 in the framework of the National Medium-Term Research and Development Plan (Ts-4). Margit Horváth (1979) conducted a survey in 1974 among the graduates of teaching, popular education and librarianship in Szombathely and Debrecen, 901 people answered the questionnaire. It found that there is a high fluctuation in the profession (65% of correspondence students had already changed jobs). Those who wanted to change expected higher social status and better conditions. Behind the change was a lack of autonomy, professional perspective and success, as well as the treatment by management. However, 80% of respondents would not change their profession.
Éva Benkő (1982), popular educator from Budapest, analysed the situation of 200 popular educators, their professional role perception and their opinion on the knowledge required for the profession. She found high turnover to be a characteristic feature of the profession, ranging from 23 to 45 percent in the 16 institutions surveyed. There were several reasons for the high fluctuation, but these did not change much compared to the Horváth study (e.g. job satisfaction, salary, or the coincidence of education and job title). In Benkő’s research, the interviewees referred to the lack of clarity of the professional requirements, the unevolved nature of the profession of popular educators, the rigidity of management and the lack of autonomy. Benkő divided the popular educators of the period into four groups, the acquiescents, the bustler-organizers, the enlighteners, and the catalysts (Benkő, 1982; Fónai, 2011: 237-238). The social situation of the popular educators was described by Nyilas (1984) on the basis of national data. His analysis is based on the factors that shape the status of occupational groups, namely education, income and prestige. In the 1980s, the proportion of people with only secondary school education (37.6%) and with no vocational qualification (55.3%) was very high among popular educators, while those who had an appropriate education were typically part-time (30-40% in Budapest, 60-80% in rural areas). In addition to their professionalism, this also affected the prestige of the popular educators. Incomes of popular educators were low compared to other intellectual occupations, and there were few opportunities to supplement them in the second, black and grey economy. Popular educators were typically first-generation intellectuals, half of them were the children of physical worker parents, a quarter of them of intellectual parents, and the proportion of teachers and council workers was high among intellectual parents. According to Nyilas, the qualification, the social composition, the debatable intellectual nature of the activity and the profitability of the people working in the field combine to create lower prestige, which in turn has an impact on income, the number of people choosing this career and contributes to a high proportion of “migrants”. In addition, the constructed nature of the occupation, its historical origins, its affinity with the teaching profession, and the ambiguity of competence boundaries, make it inherently less prestigious for intellectual groups (Nyilas, 1984: 44-45).
In the second half of the 1980s, Ilona Vercseg and András Földiák dealt with the issues of the image of a popular educator (Vercseg, 1988). This research focused primarily on professional role perceptions, and based on 108 interviews, nine distinctive role perceptions were identified. The research on the rural sample showed that 54.3 percent of the popular educators were first-generation intellectuals (in Budapest, the figure was half as high, 26.7 percent), i.e. the proportion of people from lower-status families among rural popular educators was high even in the 1980s, which means that the popular educator profession was typically a popular channel of intergenerational mobility, a break-out point for people of lower origin.
According to Vercseg’s role typology, the most common role interpretation was “to meet the current expectations of management” (Vercseg, 1988: 85). This means that the profession, which was assessed in many different ways in the eighties and nineties, typically responded to political expectations with a conformist attitude, but not as a “believer”. Two more distinctive sets of roles are highlighted: the role of communicating “everyday culture” (12.9% of respondents) and the role of “encouraging individual lifestyle”. This shows that the popular educators of the eighties had already gone beyond the different “enlightening” role of the popular educators of the fifties, sixties and seventies, and were open to everyday life and culture, and were hardly interested in transmitting “festive culture”.
The results of a research in Nyíregyháza in 1989 show that the accelerating processes of the regime change had only a minor impact on the opinions and expectations of the popular educators and the “lay people” (Fónai, 1990: 104-105). From the responses of the lay interviewees, two very definitive external career paths can be extracted. The external career profile is dominated by programme management (38.5%), furthermore, education (17%) and entertainment (6.6%). These features testify to the conventional image of the popular educator profession. The need for a popular educator who cares about people is barely present in this external career profile, and is more pronounced at the level of expectations. The conventional external career image had changed somewhat by the end of the 1980s, as the expectations and what was lacking in the work of the popular educators were: caring for the different strata and age groups (15.3%), and varied programmes that interested people (11.4%), which indicates the community-creating and community-building characteristics of the popular educators in the public’s needs. The population considers the versatility (44.7%) and “human” (12.5%) character of the knowledge of the popular educator to be decisive. Once again, an image of the profession as a whole, as public educators also value the versatility of their general knowledge (27.2%), their openness (8.9%) and their humanity (5.0%).
The rapidly changing profession in the 1990s can be seen in the research of Pál Diósi (Diósi, 1996, 1998). In many respects, the situation and trends we are already familiar with are reflected: 62% of professionals are women, four tenths work in one-person institutions and seven tenths belong to the professional middle generation, aged 31-50. Highlighting the interesting results, it appears that seven tenths of those working as popular educators started their careers as non-popular educators, yet 65% had no plans to change and 78% defined themselves as “popular educators”.
Conclusion
In relation to the popular educator profession, in other words occupation, career, vocation, professio (all five terms are used in the literature, although they do not have exactly the same meaning), we can highlight three characteristics: constructed, semi-professional, and deprofessionalised in a trendy way due to its rapid transformations. The popular educator profession is “constructed”, because in many periods, but especially in the 1950s and 1960s, the institutional system and expectations of the profession were formed earlier than it was organically formed (Nyilas, 1984; Fónai, 1990; Mankó, 1990). This top-down approach has contributed in many ways to the profession’s constant need for change – changes inspired partly by politics and partly by practice. This in itself does not mean that popular education has not become an occupation, a profession in the sociological sense of a profession (Parsons, 1968). It is clear that the knowledge needed for the profession has been outlined, transferred to higher educational institutions and the profession has created its own organisations. The definition of the knowledge required for the profession was the subject of ongoing professional debates between higher educational institutions and was influenced by politics, especially in the 1950s and 1960s, but also later. Constructedness, “inorganic” emergence, rapid, imposed changes have also contributed to the characteristic semi-professionalism of popular education (Etzioni, 1969; Kleisz, 2005). This character was reinforced by the high proportion of unqualified people in the popular educator profession (unthinkable for high status professions), the low prestige and low income of the profession, and the fact that the qualifications regulations did not differentiate between the different levels of qualification, so that a vocational college degree obtained at teacher training colleges was recognised as equivalent to a college or university degree. Popular education as a profession has always struggled to become a professio, but due to the nature of the activity and partly due to the nature of the training, it can be described more as a semi-profession. Constant, hectic changes in e.g. professional content and semi-professionalism deprofessionalized (Haug, 1973; Fónai, 2011) popular education, i.e. it broke the professional, political and “lay” consensus on professional knowledge and reduced the already low prestige of the profession.
Empirical popular educational research shows that at the end of the 1980s, the conventional professional roles and activity structure of popular educators still prevailed, but at the same time new, external, often “lay” expectations emerged, which meant turning to local societies and communities, meeting local social needs, and a kind of “market” behaviour prevailed, which further changed the traditional image and activity structure of popular educators.
Literature used
Benkő, É. (1982): Megszállottak, átutazók beletörődők. Népművelők Budapesten. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda
Boros, L. (2017): A nyolcvanas évek ifjúsági mozgalmai. Educatio 26 (1), 3–14.
Diósi, P. (1996): Szabad csapatok? Budapest, Budapesti Népművelők Egyesülete, Német Népfőiskolai Szövetség.
Diósi, P. (1998): Ex Lex ’97 (Népművelők magukról, foglalkozásukról és távlataikról). Budapest, Német Népfőiskolai Szövetség.
Drabancz, M. R. (2008): Az értelem keresése vagy ilyen volt Tariménes iskolája. In: A tudásteremtő fakultás eredményei. Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola GTK. 37-47.
Drabancz, M. R. & Fónai, M. (2005): A magyar kultúrpolitika története 1920 – 1990. Debrecen: Csokonai Kiadó.
Etzioni, A. (1969) (ed): The Semi – Professions and their Organization. New York, The Free Press, Macmillan
Fónai, M. (1986): Pályakép – és ami mögötte van. Szabolcs – Szatmári Szemle 21(3) 348-353.
Fónai, M. (1988): Az értelmiség modell-szerepéről egy kistelepülésen. Kultúra és Közösség 15: (2) 95-111.
Fónai, M. (1989): Értelmiségiek és aspirációk. Pedagógiai Műhely 15(12) 44-51.
Fónai, M. (1990/a): Pályatükör: Számokban a népművelőkről. In: Mankó Mária (szerk.): Nevelés-és Művelődéstudományi Közlemények. Nyíregyháza: Bessenyei György Kiadó, 103-110.
Fónai, M. (1990/b): Főiskolai hallgatók értelmiségképe. In: Frisnyák Sándor (szerk.): Nyíregyházi Főiskola Tudományos Közleményei. Társadalomtudományi Közlemények 12/F. Nyíregyháza: Bessenyei György Kiadó
Fónai, M. (1991): Egy konstruált szakma: számokban a „népművelésről”. In: Fónai, M.(szerk.): „Népnevelőtől a kulturális menedzserig „. Nyíregyháza: Bessenyei Kiadó és Nyomda, 3-9.
Fónai, M. (1992): Egy értelmiségkutatás lehetséges keretei. In: Udvari, I. (szerk.): Nyíregyházi Főiskolai Tanulmányok I. Nyíregyháza: Bessenyei György Könyvkiadó, 199-214.
Fónai, M. (1994): Értelmiség és elit. Dimenziók 2(2) 1-12.
Fónai, M. (1997): Értelmiség, értelmiségi funkciók és szerepek. Kandidátusi disszertáció, Budapest, MTA Kézirattár
Fónai, M. (2008): Az értelmiségkép változásai a poszt-szocialista átmenet
publicisztikájában. Kézirat.
Fónai, M. (2011): Művelődésszervezők és andragógusok a DPR kutatásokban. In: Erdei, G. (Szerk.): Andragógia és közművelődés. Régi és új kihívások előtt a közművelődés új évtizedében. Debrecen, Debreceni Egyetem, 232-254.
Fónai, M. & Drabancz, M. R. (2000-2001): Vázlat a népművelő és a művelődésszervező képzés történetéhez Nyíregyházán. Kultúra és Közösség 5(IV– I), 155-165.
Haug, M.R (1973): Deprofessionalization: an alternative hypothesis for the future. In: Halmos, P. (ed): Professionalization and Social Change. Sociological Review Monograph No. 20., University of Keele
K. Horváth, Zs. (2010): A gyűlölet múzeuma. Spions, 1977–1978. Korall 39. 5–30.
Horváth, M. (1979): Népművelő-könyvtárosok a pályán. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda.
Im Hof, Ulrich (1995): A felvilágosodás Európája. Budapest: Atlantisz Kiadó. 94-99.
Kristóf, L. (2011): Elitkutatások Magyarországon 1989 – 2010. Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: Argumentum – MTA PTI. 37-56.
Kristóf. L. (2014): Véleményformálók. Hírnév és tekintély az értelmiségi elitben.
Budapest: MTA TK – L’Harmattan.
Koncz Gábor (2002): Művelődési otthonok: komplex elemzés, 1945-1985. Szín, 7. (1-2) 15-54.
Mankó Mária (1990): A népművelés funkcióváltozásai. In: Mankó, M. (szerk.): Nevelés-és Művelődéstudományi Közlemények. Nyíregyháza: Bessenyei György Kiadó, 89-102.
Mankó Mária (1991): Megújítási törekvések egy régi – új szakterületen. in: Fónai, M. (szerk.): „Népnevelőtől” a kulturális menedzserig. Nyíregyháza: Bessenyei Kiadó és Nyomda, 29-52.
Nyilas, Gy. (1984): A népművelők társadalmi helyzete. Palócföld 18. évf. (3) 40-46.
Parsons, T. (1968): Professions. In: International Encyclopedia of Social Sciences. vol. 12. 536-547.
Ponyi, L. & Arapovics, M. & Bódog, A. (2019) (szerk): Magyarországi múzeumok, könyvtárak és közművelődési intézmények reprezentatív felmérése. Budapest: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ NMI Művelődési Intézet Nonprofit Közhasznú Kft. Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézet
Ponyi, L. (2023): Folyamatosság és megszakítottság a közösségi művelődés történeti dimenzióiban. Kulturális Szemle, X. évf. (2) 119-130
Seton-Watson, H. (1970): Az értelmiségiekről. Történelmi Szemle, XIII. évf. (4) 517-528.
Szalai, E. (1996): Az elitek átváltozása. Tanulmányok és publicisztikai írások 1994–1996. Budapest: Cserépfalvi Kiadó
T. Kiss, T. (2000): A népnevelőtől a kulturális menedzserig. Fejezetek a népművelőképzés fejlődéstörténetéből. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó
T. Kiss, T. & Tibori, T. (2015): Az önépítés útjai. Durkó Mátyás munkássága. Szeged, Belvedere Meridionale
T. Molnár, G. (2016): A népművelőtől a közösségszervezőig – A kultúraközvetítő szakemberképzés negyven éve Szegeden. In: Juhász Erika (szerk.): A népműveléstől a közösségi művelődésig. Debrecen: Debreceni Egyetem, 143-153.
Vercseg, I. (1988): Szocializáció, szerep, érték a népművelői pályán. Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó
Kihívások a művelődés és a felnőttképzés világában
Absztraktkötet Drabancz Mihály Róbert – Mészáros Szilárd
Kulturális szakemberek és a rendszerváltás folyamata
Kulcsszavak: vidéki értelmiség, 1980-as évek, kultúraközvetítés
A rendszerváltás folyamatát katalizáló demokratikus ellenzék vezetői személyiségeinek, elsősorban a fővárosi akadémiai értelmiségi körből rekrutálódó elitnek a közéleti szerepvállalását, a többpárti demokrácia megteremtésében betöltött szerepét számos tudományos kutatás vizsgálta, azonban a vidéki Magyarországon létrejött alternatív politikai mozgalmak, önszerveződések kulcsszereplőinek életútjáról, motivációiról, erőfeszítéseiről kevés tudományos és ismeretterjesztő munka látott napvilágot. Kis- és középvárosokban, megyeszékhelyen a népművelők összejövetelei, a művelődési házak rendezvényei, a könyvtárak író-olvasó találkozói, valamint az ismeretterjesztő foglalkozások biztosították a helyi diskurzust a pártállam lebontásával kapcsolatos igények megfogalmazásának, a demokratikus átalakulás módjára vonatkozó elképzelések, nézetek ütköztetésének. A rendszerváltás folyamatában kiemelkedő szerepe volt a közoktatásban és a felsőoktatásban dolgozóknak, illetve a népművelőknek, akik már a hetvenes évek második felétől egyre eredményesebb módon tágították a szocialista kultúrpolitika határait, segítették a hivatalos ideológiai doktrínával, ízléskultúrával dacoló öntevékeny körök működését. Feltételezésünk szerint a 1980-as évek értelmiségének mentalitását már a nyugat-európai ideológia minták határozták meg, ezért nem okozott problémát a korrodáló kádári hatalom elleni aktív politikai cselekvés felvállalása. Kutatásunk a narratív interjú módszertanával tárja fel a rendszerváltásban aktív szerepet vállaló közművelődési szakemberek involváltságának okait, politikai szervező tevékenységét, továbbá a népművelő képzések, tanszékek hatását a kultúrmunkások közéleti szerepvállalására a nyolcvanas évek időmetszetében. Az előadás, az interjúk mellett, széles forrásanyagra épült, melyek közül ki kell emelnünk a korszak sajtótermékeit (Magyar Nemzet, Kelet-Magyarország), valamint a kulturális és politikai elit visszaemlékezéseit (Hitel, Beszélő). A prezentáció tudományos kereteit adják a rendszerváltást kutató politikatörténeti, illetve társadalomtörténeti munkák (Ripp Zoltán, Bozóki András, Csanády Márton), valamint a korszakkal foglalkozó monográfiák (Joseph Stiglitz, Bayer József, Csizmadia Ervin). Fontos egysége az előadásnak az interjúk narratív elemzése, melyben részletesen kifejtem a politikai rekrutáció jellemzőit (családi indíttatás, rendszerellenesség, passzív ellenállás), a közéleti aktivitás késő kádári formáit (kulturális, politikai, mozgalmi ellenállás), valamint az egyéni karrier célokat (szakmai vs. politikai, egzisztenciális megfontolások). 13
Vidéki rendszerváltók Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyében – szakmai konferencia kiadványa.